Székesfehérvári Balett Színház: Az élet, a halál, a vívódások táncai a hattyúk tavában

Nem klasszikus balettet, hanem táncszínházi produkciót láthattunk, dinamikus táncokkal, nagyszerű koreográfiával.

Csajkovszkijnak ez volt az első balett muzsikája (ezt követte még a Csipkerózsika és a Diótörő, utóbbit szintén láthattuk a fehérváriak remek előadásában), amely végül a balettirodalom egyik legtöbbet játszott darabja lett. Először az orosz népmese alapján készült művet 1877. március 4-én mutatták be a moszkvai nagyszínházban. Néhány éve szerencsém volt látni Veszprémben az egyik moszkvai balett előadásában, a nevükre már nem emlékszem, de arra igen, hogy nagyszerű élményt adott az este. Klasszikus balett volt, amiben az oroszok elsők az egyenlők között a világon.

A székesfehérvári előadás másabb volt. Azt, hogy jobb, vagy sem, nincs jogom megítélni, végtére is nem vagyok műkritikus. De azt bátran leírhatom, hogy nekem jobban tetszett. Egyrészt nem klasszikus balettet, hanem táncszínházi produkciót láthattunk, dinamikus táncokkal, nagyszerű koreográfiával, nagyon is mai előadásban, ami kis mértékben helyenként magába foglalta a klasszikus balett néhány elemét is. Csajkovszkij csodálatos muzsikája kiváló keretet adott a történethez. Volt, amikor csendesen, lágyan hullámzott zene, miként a hattyúk tava, hogy aztán viharos, drámai crescendoba emelje a dallamot, mindet elsöprően.

Mindkét felvonás fergeteges, kifejező mozdulatokat bemutató tánccal kezdődött. A sokak által jól ismert Hattyúk tava baletthez képest Egerházi Attila másként, más történettel fogalmazta újra a darabot. Olvasatában Siegfried – akit Leigh Alderson alakít – egy meghasadt tudatú fiatalember, akit édesanyjával való viszonyából eredő gyermekkori traumái fogva tartanak.

A darab karakterei és történései tulajdonképpen Siegfried agyszüleményei, látomásai, álmai. Néha a szobát jelző falon látjuk a tó hullámzását, a nyitányon egy piros körmű női kéz int, az anya inti a fiát. Siegfried egy szobában ül, és Rothbartra, a fekete hattyúra, rossz lelkiismeretére (Cristina Porres Mormeneo), az ellenpont Odette-re, a fehér hattyúra (Kovalszki Boglárka) önmaga jó és rossz énjét vetíti ki. Gyönyörű, látványos mozdulatok, mindent elsöprő lendület, lágy szépség jellemezte a táncokat, kiváló táncosok közreműködésével.

A táncszínház tájékoztatója szerint a produkció egyfajta pszichodráma, ha úgy tetszik, pszichoanalízis. A rendező-koreográfus számára fontos, hogy Csajkovszkij erőteljes és lenyűgöző zenei világát képpé formálja, láthatóvá tegye a zenét. A díszletek egyszerűek, de kifejezőek voltak, a szoba fala, egy szék, és amikor a teljes színpadot láthattuk, a színpad végén tükörfal volt ajtókkal, ami néha görbe tükröt mutatott, jelezve az emberi psziché bonyolultságát, míg máskor a valódi tükör megduplázta a látványt. A jelmezek sem voltak bonyolultak, de jó volt látni a hattyúkat fehérben és az egyszem hattyút feketében.

A végén, amikor már villant a kés Siegfried kezében, ami a fekete hattyú halálát jelentette, az égből sűrűn hullott a fehér hattyúk tollesője, miközben Siegfried megsemmisülten a földre huppant, így nézve a megtisztulásra.

Csodás este volt. Mi, fehérváriak szerencsések vagyunk, hogy befogadtuk a balettet, a tánc színházát. Élükön Egerházi Attila igazgatóval, koreográfussal, aki – és higgyék el nem a szavak nagyzolása miatt írom le – a balett zsenije. Székesfehérvár, a művészet városa megint bizonyította a Tele élettel szlogen igazát! És ne feledjük: mienk a 21. század balettje!