A Baptista Szeretetszolgálat veszélyhelyzet-kezelési igazgatója az augusztus 20-i ünnepi díszközgyűlésen Székesfehérvár Díszpolgára kitüntetést vehetett át.
Pavelcze László a fehérvári kórházban kezdett el ugyan dolgozni, de akkor még fogalma sem volt arról, hogy ezek az évek terelik későbbi hivatása felé. A kórház mosodája volt a Rescue24 parancsnokának első munkahelye, majd a konyhában is megfordult, később műtős és beteghordó lett belőle, aztán átigazolt a mentőkhöz és innen már egyenes út vezetett a speciális mentőcsapat megalakításához.
Az elmúlt évtizedekben összesen hatvannyolc nemzetközi bevetésen - földrengés, árvíz, vihar sújtotta területeken - több tucatnyi ember életét mentette meg csapattársaival.
Pavelcze László úgy nyilatkozott, bár fontos számára, hogy az ünnepségen kollégái is jelen voltak, a legmeghatóbb pillanat mégis az volt számára, amikor feleségével és nyolc gyermekével együtt állhatott a színpadon. Pavelcze László oda megy, ahonnan mások elmenekülnek. És ez nem véletlen: a hátrahagyott embereknek segítségre van szükségük. És ő arra tette fel az életét, hogy mindent megtegyen értük.
Pavelcze László utolsó bevetése idén a földrengés sújtotta Törökországban volt, ahol csapatával hét ember életét mentették meg azzal, hogy kiemelték őket a romok közül.
Ez a bevetés élénken él a parancsnok emlékezetében, hiszen egy gyermek testvérpár élete múlt rajtuk. Akkor az ő kimentésük volt a csapat számára a legnehezebb feladat. Azt a parancsot kapták, hogy hagyják el a helyszínt és olyanok életét mentsék meg, akiket könnyebben ki tudnak emeleni. Bár iszonyatos mennyiségű rom alatt feküdt a kislány és a kisfiú, és lehetetlennek tűnt az egész küldetés, ők mégis maradtak, mert tisztán hallották a gyerekek hangját. "A megmentés pillanatában eufória van, akkor is sírunk. Nagyon sokszor van, amikor nagy mafla felnőttek összeborulnak és sírnak. De szerintem ennél egészségesebb dolog nincs. Ha ezt a feszültséget is bent tartanánk, akkor az a mi szervezetünk rombolásába kerülne."
A veszélyhelyzet-kezelési igazgató minden megmentett ember arcára emlékszik, mint fogalmazott, "ha bevillan egy kép, akkor pontosan tudom, hogy az arc kinek a tekintetét rejti, hol és milyen körülmények között találkoztunk". Ennek ellenére, csak egyetlen asszony volt, akivel a megmentése után újra találkozott. Pavelcze László élete egyik legmeghatározóbb élménye volt ez a pillanat, de lekileg nagyon megviselte a találkozás. Talán ezért is vallja, hogy a mentőcsapat tagjainak nem szabad kötődniük ezekhez az emberekhez, szándokosan megpróbálnak távolságot tartani tőlük. Ez a találkozás azonban sokmindent megváltoztatott.
A kilencvenes évek végi törökországi földrengésnél járunk, a csapat tagjai reggelente felvonulnak a számukra kijelült romterületre és fáradhatatlanul végzik munkájukat abban bízva, élő embereket emelhetnek ki a romok alól. Az egyik keresőkutya minden reggel megáll az izraeli mentők területén az egyik háznál és azt mutatja, élő ember fekszik a közelben. Az izraeliek még egy háztömbbel arrébb dolgoznak, a Rescue24 pedig a saját területén.A kutya azonban a negyedik napon is élő embert jelez. Pavelcze Lászlóék addigra már mindenkit kiemeltek a saját zónájukban, így aznap reggel visszafordultak a romterületről és az önkormányzathoz sietnek. Miután megkapják a hivataltól az engedélyt arra, hogy annál a bizonyos épületnél is kutassanak, azonnal munkához látnak. Két és fél órával később eljutotnak egy negyvenöt év körüli nőhöz, aki belepislog a romkamerába, kicsit később szomjúságról, éhségről beszél és arról panaszkodik, nem érzi a kezét. A speciális mentők tovább fúrnak és fűrészelnek, közelebb jutnak az asszonyhoz, a kinti szobában pedig megtalálják a kezét. A csapatnak két lehetősége van, kiemelik romok alá szorult nőt, de akkor nagy eséllyel meghal, vagy a helyszínen műtenek. Az utóbbit választják.
"Amikor a műtét után ott éledezni kezdett, nekem az a kép az itt van a fejemben, beivódott az agyamba, ahogy ránézett az emberre".
Egy évvel később keresőkutyás versenyre volt hivatalos a Rescue24, a parancsnok egy ballon kabátos hölgyre lesz figyelmes, messze volt tőle az asszony, de Pavelcze László nem tudja levenni róla a szemét, a csapat felé tart, már látszik, a nőnek hiányzik az egyik karja, az egész mentőcsapat most már mindent ért. A találkozás pillanata semmihez sem hasonlítható, érzelmes, felemelő, mégis fájó és felkavaró. "Négyszáz kilométer utazott ez a hölgy, hogy találkozzon a mentőcsapattal, de én erre mondtam azt, hogy nem jó nekünk kötődni azokhoz az emberekhez, akiket megmentünk, mert nagyon felkavaró, megható volt, azt hogy eljött négyszáz kilométert hogy ő velünk találkozzon, nagyon felemelő volt a dolog, de iszonyúan meg is viselte az embert lelkileg, mégis ezért csináljuk."
A hazaérkezés pillanatai. Pavelecze László parancsnok és Klupács Péter mentőtechnikus a törökországi földrengés után.
Pavelcze László fejében többször megfordult már, hogy vissszavonul, ennek ellenére, ha jön a hívás, gondolkodás nélkül útnak indul. "Abban a pillanatban, ha elkezdek a munkámról álmodni, akkor abba fogom hagyni. Lehetek én akármennyire penge, ha az ember idegrendszere feladja, akkor abba kell hagyni, és nagyon fontos, tudni kell, mikor jön el ez a pillanat. Nem tartok még itt."
