A felsővárosi svábokat és leszármazottaikat a nagy gazdasági válság, a két világháború és a kommunizmus ugyan megnyomorította, de lelkileg még a legnagyobb bajban sem törtek meg. Sorozatunkban az 1800-as évek közepétől egészen a huszadik század közepéig mutatjuk be ezt a különleges, kívülálló szemek elől zárt világot.
A boldog békeidők után az első világháború a felsővárosiakat is utolérte. Az 1915-ös karácsonyt a városrészben lakó legények és édesapák már az olasz fronton, a Doberdó-fennsíkon ünnepelték. „A fehérváriak egy egész vagon ennivalót, egy vagon kristályvizet és meleg ruhákat küldtek a katonáknak. A tisztek a hadsereg főparancsnokától, Jenő hercegtől háborús ajándékként egy emlékgyűrűt kaptak, amit az ellenséges srapnelhüvelyből készítettek.” – mondta Sükösd Gézáné Schuller Erzsébet, a Felsőváros jussa című könyv szerzője.
Amíg a férfiak a fronton szolgáltak, addig az asszonyok itthon ellátták a gyerekeket, a háztartást, megszervezték a munkát a földeken, és küldték ki a csomagokat. Mivel a nők nem tudták, mikor jönnek haza szabadságra férjeik, ezért „igyekeztek szépek maradni”, és mindig mindent rendben tartani.
„Nézd! Ez például az utolsó kép a Molnár családról. Az édesapa éppen hazajött a frontról, és készítettek egy családi képet. Azután visszament harcolni, de nem jött haza többet. Boris néni, aki a fotón még csak kislány volt, nem igazán emlékezett az apukájára. De annyit meséltek neki róla, hogy még sok-sok évvel később is őszinte szeretettel, szinte szentként gondolt rá.” – meséli Erzsi néni.
A háború után szépen lassan helyreállt a rend. A hazatért férfiak újra munkába álltak, így a városrész ismét elkezdett gyarapodni. „A módosabb családoknak rengeteg tehene volt. A tejet a lányaik vitték az ügyvédekhez, kereskedőkhöz, városi elöljárókhoz. Alkalomadtán véletlenül ezt-azt meghallottak, amit természetesen rögtön elmondtak otthon. Így aztán a gazdának, ha valamilyen dolga volt a városházán, rögtön tudta, kit kell keresni. Később, amikor meghatározták, ki a kulák, a földbirtokon túl azt mondták, hogy van egy nagy háza Felsővárosban, Öreghegyen szőleje, kriptája a Fecskeparti temetőben és egy csomó ismerőse a városházán.”
A gazdag parasztok a gyerekeiket a legjobb iskolákba íratták, így a módosabb lányok voltak az elsők, akik kivetkőztek – vagyis a hagyományos népviselet helyett modern ruhákban jártak. Ez főleg a szegényebbek és a tehetősebbek között ellentétet szított, de a katolikus egyház még ennek ellenére is össze tudta fogni a közösséget. Ugyanis a családokon belül az egyházközösségi munkában való részvétel generációról generációra szállt. Azt tartották, hogy „a vallásban erő, vigasz és segítség van. Lélekben egyforma a hatalmas király, a nyomorult koldus, nincs különbség tudós és tudatlan között.”
A nagy gazdasági válság átvészeléséhez kellett is a hit. Voltak olyan családok, akik egy-egy rossz döntés miatt majdnem földönfutóvá váltak. „Az apai nagyanyám nem sokkal az első háború után egyedül maradt négy gyerekkel, mert a nagyapám májrákban meghalt. De nem adta fel! Szorgalmasan dolgozott, így hitellel, de fel tudott építeni egy házat. Le is akarta védetni a bankban – ez akkoriban a biztosításnak felelt meg – de a bankárok nem engedték, kijátszották, mondván, hogy ennyi földdel biztosan tudja törleszteni a részleteket. Aztán beütött a krach. A bank rögtön egyben kérte vissza a kölcsönt. El kellett adni a téglagyár helyén lévő földjüket, különben a fejük fölül elárverezték volna a házat. Felsővárosban ezt úgy mondták, hogy kifogytak a földből. Apám mindig azt mondogatta, ekkor rabolták ki őket először.” – mesélte Juhász Sándorné, a felsővárosiaknak csak Vigh Juci, de aztán jött a második világháború, és újra elsöpört mindent.
