Egy betelepült az őslakosok között - telt ház volt Zacher Gábor fehérvári előadásán

Zacher Gábor sztorival kezdte az estét; sok-sok évvel ezelőtt otthon dolgoztam a számítógépemen, és egyszer csak elsötétült minden. Az embernek ilyenkor halálközeli élményei vannak, elveszik az anyag, oda lesz minden. Kitől kérünk ilyenkor segítséget? A gyerektől. Szólok a fiamnak, - aki ma már 21, esztendős építészmérnök-hallgató - odajön, odébb tol, leül a gép mellé, gyorsan megnyom három gombot és a rendszer visszaáll. Ilyenkor az ember szívéről legördül a kő. A gyerek gyorsan feláll, megy a dolgára, de még visszaszól: papa, egy valamit ne felejts el, mobiltelefon és számítógép-használat szempontjából én őslakos vagyok, te pedig betelepült. Tökéletesen igaza volt.

Úgy gondolom, hogy ez nem csak a mobiltelefon és a számítógép használatára, hanem az élet számos más területére is vonatkozik. - folytatta Zacher Gábor. Velem együtt, sokan mások is betelepültek ebben a világban. De, mi is voltunk valahol máshol őslakosok, 20, 30, 40, 50 évvel ezelőtt, amikor minket is vártak otthon annak a világnak a betelepültjei.

Ha belegondolnak, az őslakosok és a betelepültek közötti kommunikáció nem egyszerű feladat. Sok-sok példát lehetne mondani arra, hogy hogyan működött a világtörténelem során az őslakosok és a betelepülők közötti kapcsolat, de tulajdonképpen mindig is vérrel és könnyekkel volt kibélelve. A mai húszévesek ugyanakkor szintén betelepülők lesznek néhány évtized múltán egy teljesen ismeretlen világban, amelyről egyáltalán nem tudjuk, hogy milyen lesz, és ugyanúgy meg fognak harcolni az akkori őslakosokkal.

Hadd említsek egy nagyon érdekes példát. Tanítok az egyetemen, és a hallgatóim kétharmada, amikor jegyzetel, azt már nem a hagyományos módon, kézírással teszi, hanem előveszi, maga elé teszi és bekapcsolja a számítógépét és abba gépeli be, azaz jegyzeteli le, amit fontosnak talál. De mi történne, például egy normál középiskolában, ha mondjuk egy tizenegyedikes diák elővenné magyarórán a laptopját és azzal jegyzetelne? Valószínűleg kiverné a biztosítékot, mert nem erre szocializálódott a tanár. De lehet, hogy ma egy gyerek gyorsabban tud tíz ujjal gépelni, mint ahogy folyóírással jegyzetelne, nem beszélve arról, hogy ha például nekem gyorsan kell jegyzetelnem akkor az olvashatatlan lesz. Mindazonáltal el fog jönni a pillanat, amikor ez be fog következni, vannak már olyan országok, amelyek nem tanítják kötelezően a kézírást. Megjegyzem, mi magunk sem vagyunk már olyannyira rákényszerítve, ebből kifolyólag a kézírás szerepe hamarosan jelentősen vissza fog esni.

Az őslakosokkal való kommunikáció során az egyik legfontosabb tényező, hogy mennyire ismerjük őket, mi játszódik le bennük, hogyan élik az életüket. - emelte ki az egyetemi docens és hozzátette: látjuk, hogy elmegy a gyerek iskolába, edzésre, haverokkal lóg. De ez a világ alapvetően más, mint a „bezzeg a mi időnkben” volt. Ezt a mondatot - ùgy gondolom - az emberiségnek egyszer és minden korra el kell felejtenie. Az „én időmet” nem lehet hasonlítani a mához, mert döntő módon különböznek. Napjainkban nem hogy egy generáció, hanem három-négy év is szakadékot képezhet a korosztályok között.

Ahogyan haladunk előre az időben, nagyon gyorsan változik körülöttünk a világ és nem várhatjuk el, hogy az őslakosok alkalmazkodjanak hozzánk, betelepülőkhöz, mert nem fognak. Hiába mesélünk nekik a régi koncertek emlékéről, az építőtáborokról. A gyerek meghallgatja és válaszol, hogy igen apa, igen anya, de rettenetesen unja ezeket a rengetegszer elmondott közhelyes dolgokat. Meg kell próbálni az őket érdeklő dolgokról kommunikálni. Akarunk-e egyáltalán olyan témákat találni, amelyek lehetnek közös nevezőink? Mert a megismerés legfontosabb tényezője a kommunikáció.

És nagyon gyakran a kommunikáció kimarad az emberek életéből. - emelte ki Zacher Gábor. Ott van a gyermek, édes, aranyos, 3-4 éves, apa, anya vegyél föl, és a következő pillanatban, mire felnézünk a számítógépből, ott áll egy 185 centiméter magas, közel 70 kilós, pattanásos, szőrösödő, 45-ös lábú kamaszgyerek. Ilyenkor elkezdeni a beszélgetést már egy elkésett történet. Szó sincs róla, hogy folyamatosan a gyermekünk nyakán lógjunk, legyen privát szférája, lehessen saját élete, de azért a közös nevezőt időnként meg kell találni. - zárta előadását Dr. Zacher Gábor, címzetes egyetemi docens, a Honvédkórház Sürgősségi Betegellátó Centrum vezetője.