A felsővárosi svábokat és leszármazottaikat a nagy gazdasági válság, a két világháború és a kommunizmus ugyan megnyomorította, de lelkileg még a legnagyobb bajban sem törtek meg. Sorozatunkban az 1800-as évek közepétől egészen a huszadik század közepéig mutatjuk be ezt a különleges, kívülálló szemek elől zárt világot.
A harmincas évek után ismét fekete fellegek gyülekeztek Fehérvár, ezzel együtt Felsőváros felett. Sükösd Gézáné Schuller Erzsébet, Erzsike néni, a Felsőváros jussa című kötet szerzője elmondta, hogy a katonai behívók már 1940-től kezdve érkeztek. 1944 októberében a nyilasok elvitték a németellenes közéleti személyeket, köztük Bilkei Ferenc felsővárosi plébánost, amit a városrész lakói nem néztek tétlenül. Egy emberként kiálltak mellette, sőt a megfelelő helyeken közbenjártak érte, így a papot végül elengedték.
Lövészárok a házban
A megpróbáltatások fokozódtak: 1944 decemberétől gyakorlatilag fél évre Fehérvárt hadműveleti területnek nyilvánították. Felsővárost gyakorlatilag teljesen kiürítették. „A katonák a házunk kellős közepén ásták a lövészárkot. A falakba lyukakat fúrtak, és onnan lőtték az ellenséget. Minket – az édesanyámat, a testvéremet és engem a nagyanyámmal, a nagynénémmel és az unokatestvéreimmel együtt – a Rác utcába telepítettek ki. Egy szobában laktunk heten, de legalább biztonságban voltunk. Viszont a teheneket, lovakat, tyúkokat, amiket nem hajtottak el vagy nem ettek meg a katonák, nem hozhattuk magunkkal, így bizonyos időközönként haza kellett menni megetetni őket.” – mondta Juhász Sándorné, a felsővárosiaknak csak Juci néni, majd néhány másodpercre elhallgatott. Aztán egy nagy sóhajtás után folytatta a történetet.
A Jóisten megsegít
„Egy alkalommal, amikor az édesanyám, a nagyanyám, a nagynéném és mi, gyerekek hazamentünk etetni, meghallottuk a szirénát. Arra már nem volt idő, hogy elérjük a bíróság vagy a felsővárosi iskola pincéjét, ezért a kert felé szaladtunk, ahová édesapám, mielőtt bevonult, végszükség esetére bunkert ásott nekünk. A szomszédban becsapódott egy akna. Az egyik repesz édesanyám jobb karjába fúródott. De ez volt a szerencse! Hiszen én kisgyerekként a bal karján ültem. Anyám összeesett, a nagymamám és a nagynéném drótokkal, rongyokkal próbálták elállítani a vérzést több-kevesebb sikerrel. Tudták, ha nem viszik azonnal orvoshoz, ott hal meg a karjaik között.”
Juci néni kisgyermekként élte át a bombatámadásokat.
A nagynéninek támadt egy bátor és veszélyes ötlete: Juci néni anyját rátette a tragacsra, és a fejébe vette, hogy a robbanó aknák, a lövések ellenére is valahogy eltolja a ciszter gimnázium pincéjében működő hadikórházba. A nagymama és két lánya, akik akkor már nagyobbacskák voltak, könyörögtek: ne menjen, mert akkor mindketten odavesznek. A nagynéni azonban hajthatatlan maradt. Azt felelte nekik: ne aggódjanak, a Jóisten megsegíti őket! Igaza lett, csodával határos módon elérték a kórházat.
A hadikórházban Juci néni anyukáját a lehetőségekhez képest ellátták. A sebesült kezén azonban pár nap múlva megjelentek a „hullafoltok.”
„Anyukám észrevette, hogy baj van. Könyörgött az ott lévő belgyógyásznak, a Sulyok doktor úrnak, hogy vágja le a kezét, mert a férje a háborúban van valahol, őt pedig két kisgyerek várja otthon. Egy kézzel még tovább tud élni. Az orvos végül megtette, így megmentette az életét.”
Ruha a kannában
A bombázások és az azt követő tűz után Felsőváros romokban hevert. Ami megmaradt érték, azt az orosz katonák vitték. „Akkoriban a népviselet nagyon sokba került, értéknek számított, ezért az oroszok keresték őket. A felsővárosiak nagyon okosan a legszebb darabokat, az iratokat, a képeket és a számukra fontos emlékeket nagy tejeskannákba, ládákba dugták, és elásták az udvaron. Volt, hogy a katonák a halottat kivették a koporsóból és levetkőztették. De a csizmák sem voltak biztonságban! Ha valaki jobb lábbelit viselt, mint ők, akkor abban a minutumban lehúzták a lábáról, és cserébe odadobták neki az elhasznált bakancsukat.” – mondta Erzsike néni, de aztán hozzátette, hogy a felsővárosiakat még a II. világháború sem törte meg, mert azt gondolták: "Ha tudunk dógozni, a kapát meg a kaszát senki nem veszi ki a kezünkbű!”
