Még ma sincs teljesen feldolgozva az a trauma, amit az 1946-ban és 1948-ban végbement kitelepítési hullám okozott a magyar, ezen belül a Fejér megyei települések német lakóinak, az erőszakkal nincstelenné tett és elhajtott sváb családoknak. Ez derült ki azon a beszélgetésen, ami a Királykút emlékházban a kitelepítésekről tartott megemlékezést követte.
fotó: Német Nemzetiségi Önkormányzat archív
A német kitelepítésekről ma is keveset tudnak a felnövekvő nemzedékek, hiszen az iskolákban még a rendszerváltozás után sem került be a tananyagba, vagy legalábbis ritka, hogy egy középiskolás diák történelemtudásában jelen lenne a téma. Éppen ezért kezdték el a közelmúltban a Felsővárosi Általános Iskolában a diákokhoz tananyagként eljuttatni a megfelelő ismeretanyagot – mondta el Schneider Éva, a fehérvári Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke.
Fejér megye különösen érintett a kitelepítést illetően. Alig van olyan család, ahol az 1700-as évekig visszamenőleg ne lenne sváb felmenő. A hétvégi megemlékezésen olyanok vettek részt, akiket közvetlenül is érintett a háború utáni gyűlölethullám és az ebből fakadó erőszakos költöztetés. Rokonaik, felmenőik sorsáról meséltek egymásnak, azokról a családokról, akik generációkon át gyarapították szorgalmukkal a megye településeit, és akiknek takaros házaikat, megművelt földjeiket, gondozott állataikat kellett hátrahagyniuk, és sokszor azt sem tudták, hova szállítják őket.
„Betelepítették őket erőszakkal a németek megmaradt romházaiba, miközben nem értették a német nyelvet, hiszen évszázadok óta Magyarországon éltek, és csak svábul tudtak, ami nem egyezik a némettel." – mesélte egy hölgy, akinek rokonai Budakeszin éltek. – „Az első évek iszonyú nehezek voltak, semmirekellőként kezelték őket a németek.” – teszi hozzá azzal a vehemenciával, amivel az igazságtalanság ellen tiltakozik az ember.
„A hatalom nem életkor szerint válogatott: vonatra rakták a csecsemőket, de a nyolcvanéves öregeket is. Az, aki itt töltötte élete nagy részét, már nem tudott gyökeret verni számára idegen földön, erre csak azoknak volt esélyük, akik gyerekként vagy kamaszként mentek ki a családdal.” – mesélte egy idősebb úr.
A háború utáni kommunista terrorban társadalmi ellenállásról nem lehetett szó, sőt jellemző volt, hogy a házak és javak összeírását, a kitelepítendők névsorát is svábokra, az adott község lakóira bízták – ez volt a terror jól bevált módszere. Egyedül a fehérvári megyés püspök, Shvoy Lajos mert tiltakozni a német kitelepítések ellen, amikor William S. Key vezérőrnagyhoz, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai képviselőjéhez fordult, és aggodalmait, a kitelepítési rendelet igazságtalanságait és jogtalanságait összegezte levelében. A püspök fellépésének csupán az lett az eredménye, hogy az amerikai hatóságok biztosították az áttelepítettek lelki gondozását és emberséges fogadtatását Németország amerikai megszállási övezetében.
A megemlékezést követő beszélgetés során azzal mindenki egyetértett, hogy a kitelepített családoknak nem volt másuk, csak a szorgalmuk, amit nem vehetett el tőlük senki. Ez volt az, amivel túléltek, és amivel a következő évtizedek gazdasági fellendülését segítették – Magyarország helyett – Németországban.