Szigeti Lajos költő mutatta be új kötetét a Barbár téridőt a Vörösmarty Társaság szervezésében

A Vörösmarty Társaság vendége volt szerda este Szigeti Lajos költő, aki a nemrég megjelent kötetétét a Barbár téridőt mutatta be a közönségnek. A költő a délután folyamán a Vajda János könyvesboltban dedikálta a kötetet, majd szerzői est keretein belül beszélgetett Bakonyi Kovács Istvánnal. A költő saját maga olvasott fel verseiből, illetve Bobory Zoltán szavalta el néhányat. Szigeti Lajos bizonyította, hogy nem csak a rímek szövésében mester, hanem a zongora és a templomi orgona billentyűivel is jól bánik, bár ma most csak egy szintetizátoron játszott el pár dallamot a közönségnek.

 A szerzői est ebben a formában inkább hasonlított egy baráti csevelyre sok vers kíséretében. A költő felkonferálása után egyből anekdotázásba kezdtek, Szigeti a szülőhelyéről Szabadhídvégről és a vasutas édesapjáról mesélt, illetve arról hogyan csatolták Fejérhez a falujukat. A művész beszélt arról, hogy mindig szívesen érkezik Székesfehérvárra.

 Az első verset Bobory Zoltán olvasta fel és már az első sorok után jól érezhető volt, hogy Szigeti Lajos szívesen dolgozik szimbólumok használatával. A következő verséből, amit a költő maga tárt a közönség elé jól érezhető volt, hogy sokkal nagyobb teret szentel a művész annak, hogy a versei egyfajta hangulatot keltsenek az olvasóban, mint hogy bő tartalmat meséljen el. A Mindenszentek című versének egyik sora jól idézi vissza ezt a szimbolista ábrázolás módot: „… panel betontömbök tonnás súlya alatt roskad sok csontváz, műkő galamb – nehéz emlékezet mégsem röppen az égig.”.

 Bobory Zoltán az egyik verset csak félig olvasta fel, amit egyből észrevett a szerző és elmesélte azt az anekdotát, amikor József Attila egyik versét hosszúnak találta egy szerkesztő, a költő nem csinált mást, csak kettétépte a papírt, amire a verset vetette. A művész, Bakonyi Istvánnal közös barátjukra a nem rég elhunyt Bella Istvánra is emlékezett, akivel többször is zenélt együtt és erre emlékezve játszott el pár dalt. A felolvasó estet a kötet címadó versével zárták, amiben a költő a kozmosz szimbólumait használva utal az ember sorsára, ami a barbár téridőben kell élnie.