Mit jelent neked a város?
A nappalaim és az éjszakáim színtere, hiszen nem csak az ébren töltött időm, de az áloméletem helyszíneit is ez a város adja, még ha elvarázsolt formában is.
Szeretek itt élni: szeretem a napfényt az utcákon, szeretem azt, hogy bármerre megyek, mindig találkozom ismerőssel, akivel egy-két szót válthatok.
Ha öröm van bennem, akkor megoszthatom, ha szomorú vagyok, akkor mindig akad számomra egy ölelés. Olyan, mintha egy láthatatlan hálózat venne körül aranyszálakból, amelyet kapcsolatok alkotnak: a legtöbb évtizedek óta erős, és kölcsönösen tápláló, de akadnak néha olyanok is, melyek valami miatt elhervadnak, hogy aztán újak, és talán erősebbek sarjadjanak a helyükön. Egy emberi élet a kapcsolataival együtt szemlélhető a legteljesebben. És ezeknek a kapcsolatoknak az alakulása, érzelmi színezete adja az érdekességét. Ezekről írok a regényeimben, melyek főként fehérvári helyszíneken játszódnak. A Teleki, Ciszter, vagy a Lánczos Gimi, esetleg a Szent István Szakgimnázium főhősei is ezeket az utcákat róják a történeteim során.
Van olyan hely a városban, ahol szívesen időzöl?
Az Órajáték előtti kis tér a padokkal és a virágágyással. Ma már tudom, mert kinyomoztam, hogy Spanyárné Halász Szilvia tervezi ezeket a színes foltokat, melyekre köztéri alkotásként tekintek. Ezek a virágkompozíciók nagyon sok embernek adnak örömet. És akkor a méhekről és a gyakran idelátogató szenderekről még nem is beszéltem. Amikor először láttam itt szendert, azt hittem, hogy kolibri, ami kiszabadult valamelyik állatkereskedésből. Egy fotós ismerősöm magyarázta el, hogy nem, ez nem madár, hanem lepke, ami nappal egy alkalmas rejtekhelyen mély „szenderben” (szenderegve) pihen és estefelé ébred... Nagyon különleges, hogy az, amit csőrnek hittem, igazából hosszú pödörnyelv, amit kinyújtva táplálkoznak egy-egy virágkehely előtt lebegve.
Van kedvenc városi eseményed?
Van egy régi és egy új. A kedvencem a Királyi Napok és a középkori fal. Amikor a Városháza elé egy makettfalat húznak, és középkori gúnyába bújt gyerekek és felnőttek (a Szabad Színház tagjai) játszanak a járókelőkkel: fateknőben mosnak, és a vízcseppeket az arra elhaladókra rázzák, vagy deresre húzva, nagy fecskendővel megpurgálják őket. Valahogy átélhető így a középkor. Az én gyerekeim is be szoktak öltözni. Az egyik legfőbb attrakció a szereplő gyerekek számára a „kolbászlopás”. A szervezők valamelyik árussal egyeztetnek, hogy jön mindjárt egy gyerek, elemel egy kolbászt, tessék jajveszékelni. Ha ez megtörtént, futnak a katonák, a gyerekek menekülnek előlük a tömegen keresztül, nagy a felfordulás, melynek az a vége, hogy az alabárdosok a bíró elé cipelik a tetteseket, és a város főterén kalodába zárják őket. Egyszer a kamasz nagyfiam került kalodába. Odasétált elé a kishúga, alaposan megszemlélte, hogy rögzítve van a bátyja feje és keze, majd felnyúlt és lekevert neki egy pofont – így viszonozva az otthoni nyuvasztást. Szóval nagyon szeretem a vérbő és színes középkori sokadalmat, elvégre Fehérvár nagymúltú, középkori város, amit jó így megidézni.
A másik kedvencem a Fehérvári Töklámpás Fesztivál, melyet egy kedves barátom, Fiers Gábor talált ki. Először nem igazán hittem a sikerében… Mi abban a nagy cucc, hogy kihoznak az emberek egy tököt? De a végeredmény minden várakozásomat felülmúlta. Beöltözött gyerekek és felnőttek, csudaklassz, faragott tökök, beszélgető csoportok – gyakorlatilag minden különösebb szervezés nélkül. A fehérváriak maguk töltötték meg a lehetőséget tartalommal! Ha idén is lesz, igyekszem rábeszélni a barátnőimet, hogy öltözzünk be boszorkánynak mi is. A Halottak Napja amúgy is egyfajta előkészítése az adventi időszaknak és a karácsonynak. Gyönyörűek a régi, fehérvári temetők. Úgy tudom, Poklosi Péter évek óta tart idegenvezetést a Hosszú temetőben Mindenszentek környékén, Váczi Márk pedig idén tavasztól a Csutora temetőben. Úgy vélem, elhunytaink is részesei a minket körülvevő kapcsolati hálónak. A legtöbb évtizedek óta erős, de akadnak olyanok is, melyek valamelyest elhervadnak az emlékezetünkben, hogy aztán átadják a helyüket az újnak.
