A nagyközönség énekesként, dalszerzőként és költőként ismer, most pedig a kisprózával új területre érkeztél. A novellák írásánál jelentett-e "fogódzót" számodra a dal és a líra, vagy teljesen más megközelítést igényelt ez a munka?
Ebben a munkában az segít, ha katartikus hatású prózát olvasok. Félelemmel vegyes tisztelettel mondja ki az ember a legkedvesebb írói nevét: Krúdy Gyula vagy John Updike prózája is hatott rám, ennek félreérthetetlen jelei ott vannak ezekben a novellákban. Régebb óta olvasok, mint zenélek, bár az utóbbi nyomán többen ismernek. Ha elmondom, hogy nem is tartom magam zenésznek, ezt néha félreértik. Pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy sok jó zenésszel hozott össze a sorsom, tisztelem a tudásukat, és bár együtt zenélünk, helyesebb, ha dalszerzőnek, énekesnek tartanak, hiszen az is vagyok.
A novelláskötetben az egyik szereplőd, Ted arra készül, hogy megírja majd a regényt, amire régóta készül, de nem tudja eldönteni, hogy van-e benne ehhez elég erő. Gondoltál arra, hogy esetleg egy regény irányába lépj tovább a kisprózák után?
Azt hiszem, a novellákkal megtaláltam a saját hangot, ez a forma vonz. Az írásaimmal nem akarok sehova „betörni” vagy „helyet követelni”, mint némely kritika fogalmazott, egyszerűen csak szeretnék én is megnyilvánulni ebben a formában. Kívülálló vagyok, ez talán segíthet, hogy ne veszítsem el a lelkesedésemet. Ötvennégy éves vagyok, jobbára ismerem a korlátaimat, a regény nem az én műfajom. Verset szeretnék írni, dalszöveget és olyan prózát, ami azért néha nagyobb terjedelmű is lehet: ezért bátorkodtunk azt az alcímet adni a kötetnek, hogy novellák, elbeszélések.
A novellisták közül ki az a szerző, aki a legerősebben hatott rád?
Gabriel García Márqueztől a Tizenkét vándor novella című gyűjtemény a kedvencem, ez az a könyv, amit életem során a legtöbb példányban vásároltam meg, ráadásul több nyelven is megvan. Az előszóban Márquez arról beszél, hogyan ír novellát: ezek a tippek érnek annyit, mint a most divatos írókurzusok. Márquezt olvasva szerintem meg lehet tanulni novellát írni, de legalábbis el lehet lesni bizonyos mesterfogásokat. Ő úgy tartja, hogy a szerzőről gyakran jobban árulkodik, hogy mit húz ki az írásaiból, mint az, amit meghagy. Azt is találta mondani, hogy a novella kezdőmondata meghatároz mindent, az időzítést, az irányt, a nyelvet, a hangot. Ezt próbálom én is követni.
A megjelent kötet novellái hosszú időszakot ölelnek fel egy ember életéből, megjelennek benne diákélmények és az érett férfikor tapasztalatai is..
Húsz évem van ebben a kötetben, úgyhogy jó, ha megjelenik benne mindez. Szeretnék a katazisra és az érzelmi pontosságra törekedni: ehhez találtam értékes alkotótársat Helfrich Judit személyében, aki a kötet szerkesztője volt. Apróbb javaslatai nyomán a szöveg nem alakult át lényegesen, mégis előnyére változott. Jó volt vele központozásról vagy névelőkről, szóismétlésekről és stilisztikai kérdésekről vitázni. A novellák hármas tagolása is az ő ötlete volt, és a könyv címét is az ő javaslatára véglegesítettük.
Milyen szempontok szerint választottátok ki a kötetben szereplő írásokat?
A szerkesztő az én esetemben – kimondva-kimondatlanul – a munkám szakmai és emberi bírája is volt. Arra kértem, döntse el, hogy amit írtam, szépirodalom-e vagy sem. Ha nem tartja annak, nem érdemes vele foglalkozni. Judit elvitte az anyagot, és sokáig nem jelzett vissza, amitől kicsit elkenődtem, mert rossz jelnek véltem. Azon gondolkodtam, hogy talán napok óta az udvarias elutasítást fogalmazza. Aztán megjött a levele, amelyben az állt, hogy az anyag annál is jobb, mint amit várt, és essünk neki, mert nagyon izgalmas munkának ígérkezik. Az is lett belőle: ettől a könyvtől új barátságokat és új lehetőségeket kaptam, a fülszöveg szerzői gárdájától a felolvasóestek lelkes közönségéig, valamint a kisjátékfilmig, amelyet neves színészekkel forgathattam le. A Magunk maradtunk című filmet a tervek szerint idén április 5-én mutatjuk be. A forgatókönyv alapjául két novella szolgált az Ezt nem lehet megúszni kötetből.
