P. Maklári Éva lett a Vajda János-díj idei kitüntetettje

Az eseményen résztvevő költők saját versük mellett egy-egy Vajda-verset is felolvastak, tisztelegve a Fejér megyei születésű költő emléke előtt. „Amikor elindítottuk ezt a kezdeményezést, úgy gondoltuk, hogy a fehérvári és fejér megyei költők méltó elismerése lehet, valamint, az is volt a célunk, hogy a költészet népszerűsítését szolgáljuk.” - emelte ki Bobory Zoltán, a Vörösmarty Társaság elnöke.

A Vajda János-díj átadása

„Mintha Babitsot mostanában egy kicsit háttérbe szorítanánk és talán így van ez a Nyugat első nemzedékének többi képviselőjével is. Babits Mihállyal először középiskolás koromban ismerkedtem meg és közel került hozzám az ő művészete. Ami akkor és most is megfog benne, az a mélységes humánum, ahogy ő a világ dolgaihoz viszonyult. Mostanában olyan viharos, háborúkkal terhelt világban élünk, amikor nagy szükség volna a hangjára, ezért úgy gondoltam, hogy versben megszólítom Babitsot, hogy mondja még egyszer „béke! Béke! béke! béke már! Legyen vége már!” - mondta el a Vajda János-díjas P. Maklári Éva, költő.

P. Maklári Éva: Babits Mihálynak még húsvét előtt

Mester, Te gyászruhás, fátyol-lelkű
álarcos, Próteuszként változó,
puskagolyók ropogása közt békéért
könyörgő, rekedt hangú énekes!
Érzed ott lent, Istent kereső szobrod
alatt, hogy rossz irányba tévedtek
a sorsunk vezérlő csillagjegyek?

Működésre kész újból a „nagy Malom”
gépészei már részegre itták magukat
a hatalom mámorító ízével, és ha
akad egy-két „bátor”, lávaként
fröcskölő nyilak céltáblává merevül,
s önnön fészkének varjúserege is
elégedetten károgja körül.

Meddig tart még e szeszélyes tél?
Meddig óvhatjuk földünkbe gyökeret
vert virágainkat, tavaszi, vizet árasztó
szelet váró dalaikat, múltunk „acél hiteit”?

Te léckatonákkal kerítetted házad,
hogy védd lelked csöndjét, de a
nyereség és veszteség aránya
megszabta hallgatásod mértékét.
A cselekvést a Gazdára bíztad, de
meghagytad nekünk a szó erejét.

Ez a végrendeleted ad bátorságot
kérnünk a harang kondulását,
magtárainkba búzát, poharainkba
bort, hogy kiigyunk belőle a békét,
mielőtt „egy örök cethal szájában
végképp” mi is eltűnünk, és ez a
nehezen közeledő tavasz rügyet
fessen a fákra, szivárvány szívünkbe,
és szórja szét madarak vidám énekét.