A népművészet és a népi iparművészet legrangosabb hazai elismerése a Népművészeti Egyesületek Szövetsége által alapított Király Zsiga-díj, melynek idei kitüntetettjei között szerepel Szenczi Jánosné, a Fehérvári Kézművesek Egyesületének elnöke is.
Szenczi Jánosné kisgyermekként gyakorlatilag beleszületett a kézművességbe, fiatal felnőttként kutatást végzett, később pedig nem csak művelője, de oktatója, továbbvivője, vezetője lett a kézművességnek Fejér vármegyében. Nap mint nap odaadóan, szeretettel végzi választott hivatását.
Mikor találkozott először a kézművességgel?
Nagyon régen, kora gyermekkoromtól gyakorlatilag belenőttem a hagyományos női foglalatosságokba. A nagymamám varrónő volt, gyönyörű ruhákat készített nekem és a babáimnak, édesanyám tudott kötni, horgolni, hímezni. Nekem ez természetes volt, nagyon tetszett, és igyekeztem mindent megtanulni. Az általános iskolában szerettem a technikaórákat, középiskolában azonban a vas- és fémmegmunkálás már nem volt annyira testhezálló. Azonban pont ezekben az években élt Nagykanizsán egy lelkes néprajzkutató testvérpár, Kerecsényi Edit és Erzsébet. Egyikük, – aki a történelmet tanította az iskolában – beszervezett minket, hogy a még élő kézműves mesteremberek tevékenységét örökítsük meg írással, fotóval. Így született meg „Az utolsó mézeskalácsos Nagykanizsán” című dolgozatom, mellyel díjat is nyertem a Helikon pályázaton. Több évtized elteltével ezt az írást megtalálták az ottani múzeumban és könyv formájában ki is adták.
Az iskolás éveket követően a saját gyermekeimnek pulóvereket kötöttem, horgoltam, ruhákat varrtam, majd 1995 körül ismerkedtem meg a szövéssel. Az agárdi Chernel István Általános Iskola és Gimnáziumban tanítottam, amikor az egyik kolléganőm, Szalay Ágnes szövőmester ösztönzésére alakítottunk egy kézműves csapatot. Megszerettem a szövést, melyet pedagógus továbbképzések kapcsán továbbvittem. Így kerültem Székesfehérvárra, és itt kezdtem el komolyabban szőni dr. Gulyás Antalné népi iparművész szakkörében.
Ma már a vezetője a Fehérvári Kézművesek Egyesületének. Hogyan került kapcsolatba a szervezettel?
2010-bem csatlakoztam az egyesülethez, ahol hamarosan elkezdtük szervezni a különféle felnőtt és gyermekfoglalkozásokat. 2012-ben lettem a szervezet elnöke. Korábban, az agárdi iskolaévek alatt mindig volt kézműves szakköröm, és a gyerekekkel szép eredményeket értünk el országos pályázatokon is. Szerettem tanítani, mindenáron pedagógus akartam lenni, és úgy tűnik, hogy az iskolából való kilépés után is megtaláltak a tanítói, vezetői feladatok.
Hogyan változott az Egyesület az elmúlt évek során?
A fejlődés látható, érezhető, hiszen a korábbi 50-60-ról mára 120-ra nőtt a taglétszám. Fontos számomra, hogy a népművészetet, a népi és iparművészeti kézművességet továbbadjuk a minden generációnak, ismekedenek vele, próbálják ki, és döntsék el, hogy melyik szakággal szeretnének mélyebben foglalkozni. Létrejött egy szövéssel foglalkozó csoportunk 12 fővel, ami soknak tekinthető, hiszen ez nem jellemző a kézművesség minden szakágára. Ha valamit kitaláltunk, azt megvalósítottuk a kialakult, erős közösségben. Ehhez kellett az elhivatottság, a megszállottság is, hiszen bármerre jártam a világban, mindig hazahoztam a szövéssel kapcsolatos tárgyakat, anyagokat, fotókat.
Idén augusztus 20-án, a Budapesten rendezett Mesterségek Ünnepén vette át a Király Zsiga-díjat, a Népművészeti Egyesületek Szövetségének legrangosabb elismerését a népművészetért végzett tevékenységéért. Milyen érzésekkel fogadta a díjat?
Az egyesületi tagtársaim titokban terjesztettek fel, és éppen autóvezetés közben kaptam a hívást, hogy megkaptam az elismerést. Nagyon meghatódtam, nem számítottam rá!
Manapság mennyit tud foglalkozni a szövéssel vagy más, kedvenc kézműves tevékenységgel?
Az egyesületi, vezetői feladatok nagyon sok energiát, odafigyelést igényelnek és így sajnos kevés időm jut a szövésre. De mindig vannak terveim, ötleteim! Elkezdtem csipkeverést tanulni, az így elkészült munkákkal majd a szőtteseimet díszíthetem. Tanulóként magam is mutatom az utat! Ha akadályok, nehézségek adódnak, mindig azt mondom, hogy a feladatot ragadjuk meg, csináljuk együtt, gyertek velem! Nagyon jó érzés, ha kitalálok valamit – például egy-egy rendezvénysorozatot – akkor rögtön mellém állnak az egyesület tagjai, közösen oldunk meg mindent, látják, hogy van értelme a közös munkánknak. Az egyesületünk összetartó, egymást segítő nagyon jó baráti közösség. Minden hónap első szerdáján 17 órakor találkozunk az alkotóházunkban, értékeljük az eltelt időszakot, és ilyenkor beszéljük meg az új feladatokat is. Fehérváron és a városkörnyéken kívül más településekről – többek között Vecsésről, Győrből, Paksról, Bicskéről – is vannak tagtársaink, és mindig vannak olyanok, akik szeretnének csatlakozni hozzánk, ehhez a jó közösséghez!
