A lekváros bukta nagyanyáink szerint csak egy egyszerű kelt tészta, ami jól illik egy tál házi bableveshez vagy főzelékhez. Az viszont már igazi művészet, hogy a töltelék a megfelelő vastagságban pont középen úgy fusson teljesen végig, hogy a legvégén egy csepp se csorduljon ki! Wolf Györgyné Kata néni igazi felsővárosi asszony, aki savanyúságot tesz el, lekvárt főz be, lángost süt a szomszédban lakó fiataloknak, birsalmasajtot készít az internetről, és nem utolsó sorban a famíliában ő készíti a legfinomabb buktát.
Pedig életében először fiatalasszony korában vágott bele a kelt tészta gyártásába.„Egyszer nagyon kívántam a kapros-túrós lepényt, ami kelt tésztából készül. Akkoriban albérletben laktunk, és a házinéni nem értette, mi akadálya ennek. Nem mertem neki megmondani, hogy még sohasem készítettem. Az volt az a nap, amikor elhatároztam, hogy megmutatom, nem vagyok olyan ügyetlen. Még szakácskönyvem sem volt, ezért elővettem az emlékezetemet, hogy édesanyám annak idején hogyan dagasztott, és csodák csodájára elsőre sikerült!” – nosztalgiázott Kata néni, majd egy szempillantás alatt a szitált lisztbe beletette a felvert tojásokat meg egy kis sót, hogy ne legyen ízetlen a tészta. Közben a tűzhelyen a cukros tejben már felfutott az élesztő, így a krémes folyadék is belekerült a lisztes-tojásos masszát körbeölelő piros műanyag tálba, és elkezdődött a jókedvű dagasztás.
A vidámságról és a szeretetről Kata néni szerint nem szabad elfelejtkezni, mert a hiányuk bizony meglátszik a végeredményen. Határozott, virgonc mozdulatokkal a massza alá nyúlt, és jól felhúzta az edény szélére, hogy a levegő hatására az élesztő elkezdjen dolgozni. Közben a massza felszíne, ahogy a régiek mondják, egyre „hólyagosabbá” válik. A háziasszony nevetve megjegyezte, néha annyira laza lesz a massza, hogy légbuborékok pukkannak, de ettől nem kell megijedni. A piros tálra néhány perc után rákerült a szerelmes libás konyharuha, hogy a sárga gombóc a következő etap előtt a radiátor tetején, a melegen fél órát pihenjen. A szünet elteltével még egyszer az egészet ”átpacskolta”, és még tizenöt percnyi nyugalmi időt ítélt meg.Amint a tészta szépen feljött, a piros virágos csempéjű, patyolat tiszta konyhából előkerült a sodrófa, amit Kata néni még az édesanyjától kapott nászajándékba. Ujjnyi vastagságúra sodorta ki az „anyagot”, aztán egy lisztezett késsel egyenlő nagyságú négyzetekre vágta. Egy percre sem jött zavarba, amikor egy-egy darab összeragadt: egy pontosan kimért húzás a lisztes kézzel, és máris különváltak a szélek.
„A tölteléknek csak a fantázia szab határt. Lehet bele rakni citromos, narancsos rumaromás diót, kakaót, sőt még szilvát is. Ezekre úgy jöttem rá, hogy torkoskodtam, mert szeretek ízekkel kísérletezni, főleg amióta nyugdíjas vagyok. Az éjjel azt álmodtam meg, hogy a buktába gyümölcsíz helyett házi birsalmasajtot teszek.” – nevetett csibészesen Kata néni, és máris mutatóujjnyi vastagra szeletelte a tölteléknek szánt barnás, szegfűszeges illatú, kocsonyás rudat, aminek az elkészítését az internetről tanulta meg. A kis szeletek a tésztanégyzeteket középen majdnem teljesen végigérték. Egy gyors tekerés után katonásan már landoltak is a kiolajozott tepsiben.
Kata néni a kis tekercseket külön-külön is megolajozta, hogy ne ragadjanak össze. A tetejüket megkente egy kis tejjel, amitől a kis tésztaregiment úgy sül szép pirosra, hogy közben foszlósan puha marad.A kétszáz fokos sütőben a bukták húsz perc alatt elkészültük. Persze a gondos háziasszony közben fél szemmel néha rájuk pillantott, és félidőben ismét átkente őket tejjel, hogy a végeredmény tökéletes legyen.
Hozzávalók: 0,5 kg liszt, 2,5 dkg élesztő, 2 db tojás, egy pici só ízlés szerint, 5 dkg cukor, 2 dl tej,étolaj a kenegetéshez.
