Mi a szíved csücske hely a városban?
A maroshegyi Szent Kristóf Ház – mely a fogyatékkal élő fiatalok nappali intézménye. 8 óra körül hozzák be őket a szülők, és 16 óra fele viszik el. Nagyon szeretek hozzájuk látogatni, mert annyi szeretet van ezekben a fiatalokban, hogy azt nem lehet elmondani, azt meg kell élni! Amikor már belépek, nagy ováció fogad, öleléssel, puszival köszöntjük egymást, és mindenki körém gyűlik, mert szeretné megmutatni az elmúlt időszakban szerzett dolgait. „Nézd, Andi bohóc, most kaptam új kabátot!” „Én meg cipőt!” – ”Jaj, nagyon csini” – mondom nekik, és ők már egy-két jó szótól is boldogok. Olyanok, mint a kis siserehad, jönnek, közrefognak, és örömmel mesélik a hétköznapjaikat, az életüket. Sokféle foglalkozáson vesznek részt, de szervezett programokra is viszik őket, pl. Vidi meccsre vagy múzeumba – ami a kedvükre való. És úgy mesélik ezeket az eseményeket, mintha azok ünnepek volnának. Az ott dolgozók is nagyon kedvesek. Igazából ezt a munkát csak olyan ember tudja jól végezni, aki annyira empatikus, hogy minden kis apró mozdulatukat érzi és érti.
Mit tapasztalsz, milyenek a fehérvári emberek?
Nagyon elfogadók és segítőkészek. Minden évben van az „Újra segíthetsz egy Mikulás-csomaggal” elnevezésű adománygyűjtő akcióm november-december környékén, és azt tapasztalom, hogy nagyon jól fogadják. Tavaly 700 csomagot sikerült összegyűjteni, melyek 13 helyen kerültek szétosztásra: a Rákóczi úti és a Hosszúsétatéri Idősek Otthonában, a Tüzér utcai Gyermekotthonban, a Viktória Rehabilitációs Központban, az Anyaotthonban, a Halmozottan Sérültek Fejér Megyei Szülőszövetségének a Maroshegyi Plébánián megtartott Mikulás-ünnepségén, mélyszegénységben élő családoknál, a Felsővárosi Közösségi Házban, az Arany János és az Ezredéves Iskolában, az autizmussal élő gyermekeknél… Ilyenkor a csomagok mellé felajánlásként biztosítjuk a zenét és a műsort. Van egy csapatom: a Télanyó és a Télapó, a Krampusz és a fotós – mivel dokumentálunk mindent, hogy az emberek lássák, hová kerülnek a csomagok. Bennünk van az igyekezet, hogy nagyon sok boldog arcocskát láthassunk, vagy az idősek otthonában boldog könnycseppeket. Az időseknek is van megszokott életük, melybe egy kis színt viszünk: „Az Isten áldja meg magukat! Jöjjenek jövőre is!” – mondják, mi pedig ezt hallva, még nagyobb motivációt érzünk: „Igen, szeretnék jönni jövőre is!” Ez nagyon sok munka, és nem csak fizikailag, hanem lelki értelemben is. Volt olyan segítőm, akit olyannyira megviselte, amit látott, hogy nem tudott bejönni velünk egy terembe. Az emberi sorsok, a szenvedés, különösen a gyermekek szenvedésének megtapasztalása nem egyszerű feladat. Nekem azonban nem mehet el az erőm! Én azt érzem, hogy magamból valami kicsit adnom kell! Ha mást nem tudok, akkor egy Mikulás-csomagot vagy egy látogatást, egy mosolyt, simogatást az arcukra – és nekik sokszor ez is elég, hogy felderüljenek.
Mi a legkedvesebb esemény számodra a városi rendezvények közül?
Minden évben kilátogatok a Városház térre, a városi Esélyegyenlőségi Napra. A II. világháborús harang emlékmű előtt vannak félkörívben a kis sátrak. Látássérültek, mozgássérültek, értelmi fogyatékosok… Nagyon jók az érzékenyítő programok, mert megismerhetik az emberek, hogy miben mások a fogyatékkal élők. Ez főleg a gyerekeknek hasznos program. Játékos formában történik ez a bemutatkozás, hiszen a Szent Kristóf Ház tavaly egy csocsóasztalt hozott ki, és lehetett csocsózni. Vagy ki lehet próbálni a kerekesszéket. Milyen érzés, ha nem lát az ember, és tudsz-e úgy közlekedni? De a kisszínpadon fel is lépnek a fogyatékkal élők: verset mondanak, vagy zenei programmal készülnek. Én lufit hajtogatok a rendezvényen: aki megáll a járókelők közül, és legalább figyel vagy tájékozódik, annak adok pl. egy virágot. A végén közösen eléneklünk egy közismert dalt. Koncz Zsuzsának van egy dala: Mindannyian mások vagyunk – tavaly ezt énekeltük. Felemelő élmény volt, mert ott álltunk együtt: fogyatékkal élők és egészségesek, s együtt énekeltünk. Mindig vannak, akik csatlakoznak, és én azt szeretném, ha még többen kapcsolódnának, mert akkor még szebben szól a közös dal.
