Szombaton délelőtt Petrányi Zsolt művészettörténész nyitotta meg Kósa ános festőművész kiállítását a Szent Isván Király Múzeumban. Székesfehérváron közel 50 alkotást állított ki a legutóbbi idők terméséből. Kósa János a kortárs festészet középgenerációjának egyik meghatározó alakja, a festészet régi és mai mestereit hívja segítségül, hogy bebizonyítsa: a vizsgálatának a tárgya él még. Újabb munkáin a személyes történelem emléktárgyai váltják fel korábbi témáit. Hódolva napjaink mindent elsöprő retro-feelingjének, e műveken a festő történeti tudatosságának helyébe a privát történelem lép.
Szombaton délelőtt Petrányi Zsolt művészettörténész nyitotta meg Kósa ános festőművész kiállítását a Szent Isván Király Múzeumban. Székesfehérváron közel 50 alkotást állított ki a legutóbbi idők terméséből.
Kósa János a kortárs festészet középgenerációjának egyik meghatározó alakja, a festészet régi és mai mestereit hívja segítségül, hogy bebizonyítsa: a vizsgálatának a tárgya él még. A vizsgálat tárgya pedig nem más, mint a festészet maga. Érdekli a megoldás sokfélesége, izgatja a forma, fontosnak tart olyan szempontokat, mint fény-árnyék, arány, kompozíciós egység, azaz a klasszikusokkal kacérkodó maga is klasszikussá kíván válni. Kilencvenes évekbeni tevékenységét egyfelől a kortárs képzőművészet analízise, másfelől – az elemzéssel párhuzamosan – saját művészi identitásának megteremtésére tett kísérlet határozta meg. Arra vállalkozott, hogy a maga számára – és általános következtetéseket is levonva – újrafogalmazza a festés lehetőségeit. Művészetében a hagyományos festészet világát ötvözte korunk vizuális jelrendszerével. Képei első pillantásra témájukban és kivitelezésükben tradicionálisak, ám mindig szerepeltek bennük olyan elemek, amelyek a ma emberéhez szólnak. Akkoriban készült képei a következőképpen jellemezhetők: olajjal vászonra festett, ábrázoló jellegű művek, amelyek a reneszánszban kialakult perspektíva alkalmazásával koherens tér illúzióját keltik, a múlt művészetének különböző korszakaiban kialakult módszerrel az adott korszakra jellemző műfajokat és kompozíciókat festett. Festészetének élettere a história, beszédmódja az ezredforduló számára oly ismerős historizálás. Hogy mégis mitől nem végzetesen retrográd, realista vagy konzervatív? Mivel mindvégig megőrzi a konceptualizmusból örökölt önreflektív érzékenységét, mindenkor tudatában van szerepjátszásának, és soha nem téveszti szem elől eredeti célját, ami nem egyéb, mint folytonos gondolkodás a festészetről magáról.
Újabb munkáin a személyes történelem emléktárgyai váltják fel korábbi témáit. Hódolva napjaink mindent elsöprő retro-feelingjének, e műveken a festő történeti tudatosságának helyébe a privát történelem lép. Emlékezése felvállaltan csapongó, asszociatív, festői stílusa pedig ehhez igazodva heterogén, a megidézett tárgy vagy emlékkép vizuális jellegéhez idomuló. Kósa irónia és szentimentalizmus jól adagolt elegyével kelti életre a késő Kádár-kor tárgyi világát: neoncsöves reklámokat, a szocreál modernizmus utópisztikus buszmegállóit, orsós magnót, a Jáva-építőt, Köbükit, a papírdobozos diafilmeket.
