A Seuso-kincs néven ismert páratlan értékű lelet egy ókori római eredetű ötvösremek-együttes. Tizennégy, étkezéshez és tisztálkodáshoz használt ezüst edényből áll, továbbá az ezeket rejtő rézüstből. A szakemberek szerint azonban összességében ennél sokkal több tárgyról lehet szó. Az 1980-as évek óta izgatja a közvéleményt és a tudósokat a Seuso-kincs eredete.
Valószínűleg egy fiatalember, Sümegh József találta meg a kincset Polgárdi környékén, majd megpróbálta feketén eladni, ami végül a vesztét okozta. Kalandosan került Magyarországra márciusban a kincs hét darabja. Október 4-től pedig a kincs hazatér, és hat darab a Szent István Király Múzeum dísztermében lesz látható.
A Seuso-kincs a római császárkor késői szakaszának egyik legjelentősebb ezüst ötvösművészeti lelete. A Kr. u. 4. században készült, nagyméretű ezüst edényekből és az elrejtésükhöz használt réz üstből áll. Nevét az egyik tálon feliratban megnevezett tulajdonosáról kapta. Darabjai egy ünnepi lakomakészlet jellegzetes tartozékai, köztük tisztálkodáshoz használt edényekkel. Tulajdonosa valószínűleg a Kr. u. 4. század utolsó évtizedeiben vagy az 5. század elején rejthette el, feltehetően egy „barbár” támadás elől menekülve. A késő császárkorból ismert mintegy 30, lakomakészlet darabjait is tartalmazó nemesfém kincslelet között a Seuso-kincs mind művészi, mind anyagi értékét tekintve kiemelkedő helyet foglal el. Ezüst edényeinek tömege összesen kb. 68,5 kg. Ezzel a ma ismert és fennmaradt késő császárkori ezüst ötvösművészeti kincsek között a legértékesebbnek számít.
Gyilkosság és rejtély
A Seuso-kincsek a 1970-es évek közepén kerültek elő a Balatonhoz közeli Polgárdi környékéről. Sümegh Józsefről Polgárdiban köztudott volt, hogy rendkívül értékes, hatalmas színezüst tálakat, kancsókat talált. 1980-ban a leszerelés előtt álló kiskatona, Sümegh József felakasztott holttestét egy kőszárhegyi pincében találták meg, amely akkor a polgárdi Borbély család tulajdonában állt. A műkincsegyüttesnek nyoma veszett, feltételezhetően közvetítők útján, a nyolcvanas években került a nyugat-európai piacra. A rendelkezése álló információk alapján a tizennégy ma is ismert darabot a 80-as évek elején és közepén vásárolta meg több gyűjtő hamis libanoni papírokkal. A kincseket egy angol főrend, Lord Northampton vezette konzorcium 1990-ben egy New York-i árverésen kívánt túladni rajta, mai értéken mintegy 100 millió eurós kikiáltási áron. Egy nappal azután, hogy a kollekcióból rendezett New York-i kiállítást megnyitották, először Libanon, majd egymás után Magyarország és az akkori Jugoszlávia is kereseteket nyújtott be, azon az alapon, hogy a kincset az ő területükön találták meg, és a gyűjtemény így őket illeti. Libanon később visszavonta igényét, Magyarország és a Jugoszlávia utódjaként perlő Horvátország keresetét pedig elutasította a New York-i esküdtszék. A két ország 1993-ban a fellebbviteli bíróságon is pert vesztett, Magyarország a tulajdonjogát akkor nem tudta bizonyítani, ezért a kincsek a birtokosnál maradtak.
„Szolgáljon sok századon át, Seuso, ez a készlet...”
A kincs nevét a több mint másfél ezer évvel ezelőtt élt tulajdonosáról, Seuso-ról, egy magas rangú római tisztségviselőről kapta, aki a Lacus Pelso – mai nevén Balaton – mentén élt a mai Polgárdi területén, és aki vagy akinek örökösei minden bizonnyal valamelyik pannóniai katonai betörés alkalmával rejtették el a kincseket a 4. század végén vagy az 5. század legelején.
A hazatérés története
A Polgárdi és Szabadbattyán között, a mai Kőszárhegy környékén talált római eredetű ötvösremekmű-együttes hét darabját márciusban hozták haza Magyarországra hosszas titkos tárgyalások eredményeként. A magyar államot a tárgyalásokon Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető államtitkár és Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója képviselte. A visszaszerzés költsége 15 millió euró volt, ami az 1990-es kikiáltási ár mai értékének egyharmadát teszi ki. A kincs a Terrorelhárítási Központ logisztikai segítségével került haza. Magyarország a teljes kincs tulajdonjogát továbbra is magának követeli. Az itthon lévő négylábú állvány anyagvizsgálati összehasonlítása, a hazakerült darabokon fellelhető mikroszkopikus talajmaradványok további bizonyítékot szolgáltathatnak a tárgyak megtalálási helyéről.
