A bizalom lehet az emberi hangok, gondolatok összekötő hídja

Benkő Andrea rádiós személyiség. Eredeti hivatása szerint pedagógus, de úgy gondolja, a rádióban is tud taní-tani, nem középiskolás fokon! A pedagógia mellett elvégezte a Kodolányi János Főiskolát, kommunikációs szakemberként a Vörösmarty Rádió adta meg neki az új hivatás örömét. Innen később – nagy boldogságára! -, a Kossuth Rádióba hívták dolgozni.
2022.03.27. 10:59 |

Benkő Andrea rádiós személyiség. Eredeti hivatása szerint pedagógus, de úgy gondolja, a rádióban is tud taní-tani, nem középiskolás fokon! A pedagógia mellett elvégezte a Kodolányi János Főiskolát, kommunikációs szakemberként a Vörösmarty Rádió adta meg neki az új hivatás örömét. Innen később – nagy boldogságára -, a Kossuth Rádióba hívták dolgozni.

– Az ikertestvére mivel foglalkozik? Ő is „kommunikátor”? Ha nem, miért nem, és ön miért igen?

– Tíz évig egy utat jártunk a munkába a testvéremmel, Zsuzsival. Az István Király Általános Iskolában tanítottunk, mégpedig egymás melletti teremben. Azt mondtuk, hogy az én osztályom a nyugati birodalom, az övé a keleti. Közös játék volt ez mindenféle programokkal, amit nagyon szerettek a gyerekek. A hasonlóságunk miatt gyakran kerültünk vicces helyzetekbe a gyerekekkel és a szülőkkel is. Szép évek voltak. Aztán történt egy teljesen hétköznapinak tűnő dolog az én életemben, ami gyökerestül felforgatott mindent. Kaptam egy barátomtól egy apró, vörös színű kis cicát. Zsömikét – így neveztem el –, aki kis perzsa cica volt, befogadtam az akkori lakásomba. Mindig voltak cicáink gyerekkoromban is, Csákberényben, ahol felnőttem, de ezek a kis állatok az udvaron éltek jobbára, bejöhettek ugyan, de nem voltak a mai értelemben családtagok. Élték a maguk macskaéletét, keveset voltam szoros közelségben velük, így valójában – mint később kiderült – igazán megismerni sem tudtam őket. Zsömikével négy évet éltünk együtt, aztán egy súlyos betegség elvitte szegényt. Örökre hálás leszek neki, hogy a rövidke kis élete alatt megtanította nekem, hogy milyenek is valójában az állatok. Elbűvölt és lenyűgözött, hogy milyen intelligensek, hogy milyen mélyen tudnak szeretni. Egyre erősödött bennem az érzés, hogy ezt a tudást át kell adnom másnak is, hogy bántás helyett odafigyelést és szeretetet kapjanak mindenkitől. Nehezen győztem le a gátlásaimat, de végül bekopogtattam az akkori Vörösmarty Rádióba, mondván, hogy állatvédelmi témákkal szeretnék foglalkozni. A Jóisten ezt az utat szánta nekem, mert könnyen nyíltak a kapuk, sorra jöttek a lehetőségek ezután. Innen indult az újságírói pályám. A testvéremre más út várt. Ő azóta is a pedagógus pályán van, Budapesten, a Fazekasban tanít, az ország egyik legjobb iskolájában. Már nemcsak diákokat, hanem kollégákat is oktat. Nagyon büszke vagyok rá.

– Tanító tanító volt. Az életnek más területe ez, mint amit most csinál. Melyik miért izgalmas, szeretni való?

– Tanítani is nagyon szerettem, őszintén tudom szeretni a gyerekeket, ezt édesanyámtól örököltem. Csakhogy egyre inkább úgy éreztem, hogy az iskola túl merev minden tekintetben, nem tud alkalmazkodni a változó világhoz. A rendszerváltás utáni években azt láttam, hogy a szülők egyre elfoglaltabbak lettek, sokkal kevesebb idő jutott a gyerekekkel való foglalkozásra. Kézzel fogható volt, hogy a kisdiákjaim lelke miképpen megy ebben tönkre. Azt láttam, hogy beszélgetni kellene velük, sokkal, de sokkal többet, még a tanítás rovására is, mert egyre gyakoribbá vált, hogy elváltak a szüleik, egyre többen nem találták a helyüket. Segíteni szerettem volna rajtuk, sajnáltam őket nagyon, de a tananyagot le kellett adni, mert ha nem, hiányzott volna felsőben, szóval kutyaszorítóba kerültem. Egy idő után úgy éreztem, váltanom kell. Ekkorra már tudtam, merre kell mennem, hát elindultam, és nem bántam meg. A rádiózás az a munka, amit épp nekem találtak ki. Nagyon szeretek beszélgetni, minden érdekel a világból, de tényleg minden. Nap mint nap más-más emberrel beszélgetek, más-más élethelyzetekbe, munkába leshetek bele, ezt megunni sosem lehet. A legjobban azonban azért szeretem ezt a szakmát, mert – lehet, hogy ez patetikusnak hangzik, de mégis igaz – ezen keresztül tehetek azért, ami fontos nekem.

Szerintem ezt minden újságíró szereti, ha tiszta a szíve. Ez olyan ajándék, ami miatt ez maga a hivatás.

Néhány éve jöttem rá még valamire. Épp amiatt, mert rengeteg mindent látunk, rengeteg mindennel találkozunk, sokféle véleményt hallunk, egy idő után elkezdünk hálózatban gondolkodni. Egyszer csak összeérnek a szálak, kialakul egy kép bennünk a világról, ami, azt hiszem, sokkal pontosabb és tisztább, mint amit más területen dolgozók láthatnak. Ez szerintem a nagyon különleges a mi pályánkban.

– A Kodolányi Főiskola, a Vörösmarty Rádió miért, mivel határozta meg az életét?

– A Vörösmarty Rádió kiváló lehetőség volt arra, hogy rádióssá váljak. Kísérletezhettem, megismerhettem a saját hangomat, megtanultam az időm beosztásának a fontosságát, a riporteri attitűdöket és így tovább. Nemrég meghallgattam egy-két régi Vörösmarty rádiós riportomat. Meglepődtem rajta, hogy ma is ugyanazokat kérdezném, mint akkor. Igazán jó iskola volt! Örökké hálás leszek a főiskolának is, hogy rádiós szakirányon kommunikációs diplomát szerezhettem. A remek tanáraimnak, többek között Győrffy Miklósnak, akinek a szavaival nem tudtam betelni, Wacha Imre tanár úrnak, aki szép beszédre tanított és nem utolsó sorban finom emberségre is, vagy Bencédy József nyelvészprofesszornak, akinek a tanítása a mai napig bennem él. Mindig azt mondta nekünk, hogy ne féljünk használni a szép magyar szavakat.

– Kossuth Lajos azt üzente... Ez az „üzenet” életre szóló lett? A Kossuth Rádió a csúcs?

– Nálunk gyerekkoromban mindig a Kossuth Rádió szólt, reggeltől késő estig. Voltak kedvenc műsoraink, ismertem a riporterek nevét, édesanyámmal és a testvéremmel együtt folyton versenyeztünk, ki találja ki a Ki nyer ma komolyzenei játékának aznapi feladványát. Persze nem volt akkor még olyan széleskörű a zenei műveltségünk (később énekes speciális kollégiumra mentünk a Tanítóképző Főiskolán), de ha valamelyikünk beletalált, az nagy dicsőség volt. Amikor Győrffy Miklós a Kossuth Rádióhoz hívott, nem is akartam elhinni. Nekem tényleg a Kossuth a RÁDIÓ. Imádom a magazinműsorokat, ahol emberi dolgokról beszélhetünk. Én úgy látom egyébként, hogy kicsit leértékelik ma a rádiózást, pedig szerintem ez mindent képes lesz túlélni a sajátosságai miatt. Például azért, mert vezetés, házimunka közben is lehet hallgatni. A mai fiatalok már nem néznek televíziót, saját videótartalmakat keresnek maguknak. Tudom, a rádió is át fog alakulni, hiszen zenét a többi között már mindenki úgy és akkor hallgat, amikor csak akar, de emberi beszélgetésekre szerintem mindig szükség lesz. Igaz, ebbe bele kell nőni! El kell érni bizonyos kort, azt, amikor az ember már informálódni akar, hasznos, okos dolgokat szeretne tanulni másoktól, és már nem csak a szórakozás, szórakoztatás a cél.

– Az EMMI-díj megsimogatta a lelkét?

– Nem számítottam rá, nem is tudom, hogy ki ajánlotta a műsorunkat, a Családok, történetek címűt? Azért örültem neki, mert visszajelzést kaptam, lám, jó irányt követek a szerkesztésben. Számomra nagyon fontos, hogy olyan témákat dolgozzunk fel, amelyek ebben a rohanós világban újdonságot jelenthetnek. Sokszor azt érzem, hogy a mai szülőknek nehezebb dolguk van, mint az én szüleim korosztályának volt. Az információrobbanással, a technika fejlődésével olyan kihívások elé állnak azok, akik gyerekeket vállalnak, amelyekkel még a tudományos élet sem tud sokszor mit kezdeni. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy mi lesz ezekkel a folyton neten lógó, egymással nem beszélgető, hanem chetelő gyerekekkel felnőtt korukban. Én hiszek benne, hogy egy épp jókor hallott mondat sok mindent képes megváltoztatni, és jó irányba terelni. A szakmai zsűri, aki a díjat nekem és a riporterkollégáimnak ítélte, alighanem ezt értékelte.

– Rádiósként mit tapasztal? A civilek hangja eljut a hivatalos fülekbe?

- Szerintem ezen a téren volna még hova fejlődnünk. Szülőfalum példája áll mindig előttem. Zseniális a polgármesterük, Vécsei László. Ő mindig azt mondja, hogy a civileket egyszerűen hagyni kell dolgozni. Ha valamit kitalálnak, amiben tud, mindig segít nekik, de alapvetően rájuk bízza a dolgokat. Ami abban a faluban az elmúlt sok-sok évben létrejött, az maga a csoda. Óriásit fejlődött a település, a támogatások összegét megsokszorozzák a helyi civilek, igazi, összetartó, lelkes közösség alakult ki. Jó oda menni.

Azt látom, hogy sokszor pont a bizalom hiányzik, pedig az kell ahhoz, hogy a civilek lelkesedése, tenni akarása megmaradjon. Persze azért haladunk előre, vannak nagyon jó példák, Székesfehérvár is ide tartozik. Most úgy tudom, még tovább erősítenék ezt a vonalat, amelynek nagyon örülök.

Aranybulla emlékév 2022.

Kiállítás

Facebook

Eseménynaptár

2022. Május
h
K
Sze
Cs
P
Szo
V
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Fehérvár Magazin

Webkamera


360 Fehérvár