A magyar koronázási jelvények, közülük különösen a Szent Korona a magyarság számára mindig is különös jelentőséggel bírt.
Elődeink más országok honpolgáraihoz képest soha nem egyszerűen a királykoronázások kapcsán használt fejékként tekintettek rá, hiszen az Árpád-kor óta nemcsak a törvényes (a Szent Koronával, Székesfehérvárott, az esztergomi érsek által történő) királykoronázás egyik alapvető eleme volt, hanem egyéb funkciókat is betöltött. A királynék koronázásakor már a középkorban is rendelkezett azzal a szereppel, hogy előbb jelenléte, majd a későbbi időkben a királyné karjához, vállához érintése jelezte egyrészt a leendő uralkodóné királynévá koronázásához történő hozzájárulást, másrészt annak majdani részvételét az uralkodás terheiben. A Szent Istvánénak tekintett korona, amely – egyetlen, különleges alkalom kivételével – soha mással nem volt helyettesíthető, évszázadokon át biztosította a keresztény magyar állam megalapítójával való jogfolytonosságot, sőt, az ugyancsak az Árpád-kor óta folyamatosan alakuló, egyre kiteljesedettebbé váló Szent Korona-eszme fizikai szimbólumává, tárgyi megtestesítőjévé vált. 
Nem véletlen, hogy e különleges ékszer más, ugyancsak Szent Istvántól eredeztetett felszerelésekkel együtt, amelyek a királykoronázás elengedhetetlen kellékeivé váltak, a középkor óta kivételes bánásmódban részesültek: részben azért, hogy óvják őket, részben azért, hogy illetéktelenek kezébe ne kerüljenek.
Már a középkorban többször rendelkeztek arról, hogy e klenódiumokat külön erre kirendelt személyzet felügyelje a koronaőrök, valamint a Koronaőrség által. A Koronát és a koronázási ékszereket az Árpád-korban Székesfehérvárott, később Visegrádon, – időközben rövid ideig az esztergomi érsek felügyelete alatt Esztergomban –, végül az 1715.évi 38. tc. alapján Budán őrizték. Időközben különböző válságos események, bel- és külháborúk többször szükségessé tették a Korona és a koronázási jelvények hosszabb vagy rövidebb távra történő biztonságos helyre menekítését vagy külföldre szállítását, többek között a második világháború idején is. 
A nagyobb nyilvánosság előtt utoljára 1938-ban, a Szent István-emlékév kapcsán a budai várban közszemlére tett Szent Koronát és a koronázási jelvényeket – a több évszázadra visszanyúló hagyományoknak megfelelően – a második világháború idején is két országos koronaőr (Perényi Zsigmond és Radvánszky Albert bárók) és a Koronaőrség védte.
Noha a háború idején a Koronát rövidebb időre több alkalommal elrejtették, tartós biztonságba helyezésével a kormány és a koronaőrök csak 1944 őszén kezdtek foglalkozni. Külföldre szállítása ekkor még fel sem merült, hiszen 1715 óta a koronaőröknek esküt kellett tennie arra is, hogy a koronát nem viszik ki az országból, csak fenyegető veszély esetén, de akkor is csupán a nádor, illetve később a miniszterelnök előzetes tudtával. Az országon belüli, ideiglenes elhelyezés lehetősége természetesen ekkor is lehetőségükben állt „váratlan és nyílt veszély esetére, a veszély elmúltáig”. Fontolgatták többek között a gróf Esterházy Móric csákvári kastélyában, a Magyar Nemzeti Bank veszprémi sziklatrezorjában, vagy a Pannonhalmi Apátságban történő elhelyezést, mint ahogyan azt is, hogy elássák valahol a Budai Várban. Végül az utóbbi mellett döntöttek.
Lakatos Géza miniszterelnök a koronaőrökkel és a Koronaőrség parancsnokával 1944 október elején úgy határozott, hogy a Koronát a Koronaőrség épületének szenespincéjében rejtik el, ahol egy vízhatlan katonai ételhordó ládába helyezve el is ásták. A Koronaőrség nagy része azonban továbbra is úgy tudta, hogy a Korona a többi jelvénnyel együtt az eredeti ládában van, így a német puccs idején, október 15-én azt kicsempészték a budai várból és elvitték Veszprémbe, miközben a korona titkos rejtekhelyén maradt. A koronázási jelvények akkor kerültek ismét egy helyre, amikor a hatalomra került Szálasi Ferenc kijelentette, hogy esküjét a Szent Koronára akarja letenni. Az eskütétel után a regáliákat – a palást kivételével, amit Pannonhalmára szállítottak – a Szent Jobbal együtt Veszprémbe vitték, majd a kormány rendelkezése értelmében – a koronaőrök tudta nélkül – Kőszegre, onnan egy rövid időre a közeli Velemre, ahová a palástot is utánuk hozták, végül ismét Kőszegre.
A Koronaőrség tagjai 1945. március végén itt rakták teherautóra az inszigniákat a Szent Jobbal együtt, és elhagyták az országot. Augsburg, Mürzsteg, Mariazell és Schloss Kammer érintésével elértek Mattsee-be, ahol a palástot és a Szent Jobbot Anton Strasser helyi apát gondjaira bízták, a koronát, az országalmát és a jogart egy kettéfűrészelt benzines hordóba rejtve elásták, a kardot pedig maguk őrizték tovább Zellhofban. A nemzeti ereklyéket menekítő Koronaőrség tagjait itt tartóztatták le a 7. amerikai hadsereg katonái. A Szent Jobbot hamarosan visszajuttatták Magyarországra, így 1945. augusztus 20-án a hagyományos körmenetet már megtartották vele a Bazilikánál, a felségjelvényeket azonban 1945 júliusában Heidelbergbe, onnan a Német Birodalmi Bank frankfurti páncéltermébe, majd az amerikai hadsereg wiesbadeni műkincsgyűjtő központjába, azután a müncheni műkincsraktárba, ismét Frankfurtba, végül 1951 augusztusában Friedbergbe, az Európai Főhadiszállásra szállították. 1952. október elején készítették fel őket Amerikába szállításukra, de csak 1953. március 11-én tették hajóra őket egy titkos akció keretében. A jelvényeket megérkezésük után a Kentucky állambeli Fort Knox katonai erődítményben helyezték el, ahol egészen visszaszolgáltatásukig, 1978-ig őrizték.
A magyar restitúciós bizottság vezetője, Hahn Sándor a koronázási ékszereket 1946-ban azonosította Münchenben, és indítványozta hazaszállításukat. A Nagy Ferenc vezette koalíciós kormány azonban a hadi és politikai helyzet tisztázódásáig kérte ennek elhalasztását, bár Mindszenty József bíboros javaslatára lehetséges megoldásként felmerült a klenódiumok vatikáni elhelyezése is. 1950 szeptemberében a Rákosi-rezsim hivatalosan visszakövetelte a Koronát Amerikától, de ezt Washington a kétoldalú kapcsolatok megromlására hivatkozva elutasította. A fagyos amerikai-magyar viszony még sokáig nem tette lehetővé a kérdés megoldását, a magyar állam pedig hosszú ideig még azt sem tudta biztosan, hogy pontosan hol őrzik nemzeti ereklyéinket. 1956-ban Ausztrián, illetve a Vatikánon keresztül igyekeztek információt szerezni, de sikertelenül. Az 1960-as évek közepén Szilágyi Béla magyar külügyminiszter-helyettes (1963–1970) kérte a budapesti amerikai ideiglenes ügyvivőt, hogy a koronaékszerek hollétéről tájékoztassa őt. Ettől kezdve a folyamatosan javuló kétoldalú kapcsolatok egyik kulcskérdésévé vált a Korona ügye. Az amerikai sajtóban 1969-től kezdődően rendszeresen lebbentek fel hírek a magyar korona visszaszolgáltatásának lehetőségéről, bár amerikai részről ennek még 1976 végén sem volt reális esélye.
Gerard Ford amerikai elnök (1974–1977) hivatalosan ugyan már nem zárkózott el a tárgyalások elől, döntést azonban nem mert hozni. Az elnökválasztások idején ugyanis szüksége volt azoknak az emigráns köröknek a szavazatára is, akik a Korona visszaadását ellenezték, mert a Magyar Népköztársaságot nem tartották méltónak a Szent Korona birtoklására, a kérdés azonban összefüggött az USA keleti nyitásának külpolitikai problémakörével is.
Végül a Fordot elnöki székében váltó Jimmy Carter (1977–1981) 1977. szeptember 13-án aláírt elnöki utasításában kinyilvánította, hogy az Egyesült Államok jelezni fogja Magyarország számára, hogy hajlandó a koronázási ékszereket átadni. Ennek megfelelően 1977 októberében megkezdődtek a tárgyalások Philip M. Kaiser budapesti amerikai nagykövet (1977–1980) és Nagy János magyar külügyminiszter-helyettes (1971–1984) között.
Nem sokkal később, 1977 decemberében Kovács Éva művészettörténész és Szvetnik Joachim ötvös-restaurátor Fort Knoxba utazott, hogy a koronázási ékszereket megvizsgálja és állapotukat felmérje. Az azonosításban fontos szerepet játszottak Petrás Istvánnak az 1938-as emlékév során készült fekete-fehér fényképei. A magyar kutatóknak ezen kívül – annak ellenére, hogy a koronaékszereket Heidelbergben, Wiesbadenben és Münchenben is többször lefényképezték – csak Joe Kelleher nyomtatásban is megjelent Szent Koronáról írt doktori disszertációjának fotói álltak rendelkezésére. A magyar szakértők által folytatott vizsgálatok idején, 1977-ben készültek az első színes fotók a regáliákról.
Az inszigniák visszaadását azonban az amerikai kormányzat feltételekhez kötötte. Mindenekelőtt hangsúlyozták, hogy a koronázási jelvényeket nem a magyar kormánynak, hanem a magyar népnek adják vissza, ragaszkodtak kiállításukhoz, és ahhoz is, hogy az átadáson Kádár János ne legyen jelen, bár Nagy János külügyminiszter-helyettes visszaemlékezése szerint ez Kádárnak nem is állt szándékában.
A koronázási jelvényeket 1978. január 4-én indították útnak Fort Knoxból, s a következő napon, január 5-én éjjel érkeztek magyar földre a második számú elnöki különgép, az Air Force Two fedélzetén. A palástot egy korábban őrzése céljából méretre készíttetett, légmentesen záró fémtartóban szállították haza, míg az ékszereket külön becsomagolva az 1939 óta használt ládában. Ekkor kaptuk vissza a régi koronaládához tartozó, a felnyitások, inspekciók történtét dokumentáló iratokat is.
Az ékszereket a repülőtérről egyenesen az Országház épületébe szállították, ahol másnapig egy magyar és egy amerikai diplomata állt jelképesen őrséget mellettük, a helyszínt pedig a Kormányőrség biztosította. A következő napon, január 6-án Cyrus Vance amerikai külügyminiszter (1977–1980) ünnepélyes keretek között hivatalosan is átadta a klenódiumokat az Országgyűlés elnökének, Apró Antalnak (1971–1984) az Országház Kupolatermében. Az ünnepség délután 4 órakor kezdődött az amerikai himnusszal és az amerikai külügyminiszter beszédével. A klenódiumok hivatalos átadását követően Apró Antal beszéde hangzott el, végül a Szózat. A rendezvén lezárulta után, este 8-kor az Országház Vadász-termében díszvacsorát adtak.
A 25 főből álló hivatalos amerikai delegáció – melynek több tagja magyar volt – mellett kifejezetten erre az alkalomra repült haza számos neves magyar személyiség, köztük Szent-Györgyi Albert, Károly Elemér, és Gombos Zoltán.
A Szent Korona közel 33 évnyi távollét után a Magyar Nemzeti Múzeumba került. Elhelyezésének kérdését a „Szent István államalapításának emlékéről és a Szent Koronáról” szóló 2000. évi I. törvény szabályozta újra, amely őrzési helyeként az Országgyűlés épületét jelölte ki. Hiteles másolata egykori őrzőhelyén, Székesfehérvárott is megtalálható.
Az írást Teiszler Éva, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történész munkatársa készítette
