Rohanunk karácsony előtt is, ahogy szoktunk. Vajon eszünkbe jut-e, mielőtt szenteste fáradtan beesünk a fa alá, hogy Jézus születésekor sem a pásztorok, sem a három királyok nem ezt tették? Õk még észrevették az égi jelet, hittek benne, hogy a fény elvezeti őket a Megváltóhoz, és volt idejük odaérni a jászolhoz. Spányi Antal megyéspüspökkel az ünnepről beszélgettünk, arról a karácsonyról, ami sokak számára már csak a nagybevásárlást jelenti, és még akik szívből szeretnének, azok is nehezen tudnak rátérni a betlehemi útra.
A világ egyre őrültebb tempóra kényszeríti magát, mintha bármiről is lemaradna. Ma egy ember már az ünnep előtt egy héttel elkezdi a karácsonyozást a munkahelyén, a különböző közösségekben, és mire valóban eljön a szenteste, már negyedik vagy ötödik karácsonyát ünnepli. Így az valóban csak egy lesz a sok közül. A karácsony akkor jó, ha az karácsony napján van és nem másfél hónapon keresztül tart. Ahogy egy sportoló sokáig edzi magát arra az egy bizonyos versenyre, hogy ott legyen kirobbanó formában, úgy számunkra is fontos, hogy a várakozás után valódi csúcspont legyen az ünnep. Ha erre nem figyelünk, akkor elvész az ünnep, elvész a találkozás, és marad a kötelesség, egy újabb feladat, aminek meg kell felelni.
A mai embernek van még valami köze a Betlehembe induló pásztorokhoz, vagy a három királyokhoz? Egyáltalán a régi világhoz, amikor még ünnep volt az ünnep?
A régieknek a titka szerintem az lehetett, hogy képesek voltak engedni, hogy a dolgok leülepedjenek bennük. Kevesebb információjuk volt, de nem voltak ettől szegényebbek. Kevesebb biztos tudásuk volt a világ rendjéről, de ezért nem voltak ők butábbak. Más dolgokban sokkal többet tudtak, és ami nagyon fontos, sokkal bölcsebb volt a szívük, mint a miénk. Számunkra is fontos lenne, hogy engedjük leülepedni magunkban a történéseket. Talán nem is kéne több, csak hogy legyen tíz perce az embernek, amikor végig tudná gondolni, mi történt vele aznap, mi mindenen ment keresztül. Kit szeretett, kit bántott, mit kapott másoktól, volt-e szeretet a kapcsolataiban – ennek a számvetésnek a következtében helyre kerülnének a dolgok. Foglalkozunk ezer dologgal, amihez semmi közünk, és valójában nem is érdekel bennünket, mert úgysem tudunk mit tenni ellene. Természetesen a nagy tragédiák vagy egyéni sorsok esetén, amikor van lehetőségünk segíteni, tegyük meg, de nem szabad, hogy a hírek ennyire befolyásoljanak bennünket, mint ahogy ez ma jellemző. Nem volna szabad az események sorozatát ennyire beengedni az életünkbe. Olyan ez, mint valami gyorsvonat, amely keresztülzakatol az életünkön, és mindent szétver: az egymásra való figyelésünket, egymás szavának a megértését. Egy robogó vonat mellett nem lehet meghitten beszélgetni.
Hogyan lehet jól ünnepelni?
Ahhoz, hogy az ember ünnepelni tudjon, igazán önmagává váljon, és megtalálja azokat, akiket szívének egész szeretetével szeret, ahhoz feltétlenül meg kéne találnia a belső intimitást, azt a szűrőt, amely segít eldönteni, hogy mit enged be a szívébe és mit nem. A mai ember, ha egy nap nem hall vagy nem olvas híreket, már nyugtalanul érzi magát. Aztán amikor információhoz jut, rájön, hogy semmi olyan dolog nem történt, ami őt érinti, de még igazából a világot sem érinti. Sok botrány, gyűlölködés, harag, lázító vélemények hangzanak el, de miért kéne ezekhez szabnom magam? A Szentírásnak van egy nagyon fontos mondata hívőnek és nem hívőnek egyaránt: „Ne szabjátok magatokat ehhez a világhoz!” Nem kell menni azok után, akik őrjöngenek, hangoskodnak, randalíroznak. Én élhetem a magam életét. Régen ezt úgy mondták, ha valaki kútba ugrik, akkor nem kell nekem is kútba ugrani.
Sokan az ünnepet ahhoz az igényhez igazítjuk, amit a világban látunk, és ez gyakran kimerül a külsőségekben. A belsőnkre pedig nem marad időnk...
Örülök annak, hogy a gyermekkori karácsonyi emlékeimben nagyon letisztult szimbólumok vannak jelen. Benne van a szépen megterített asztal – ahogy arra az ötvenes években lehetőség volt. Benne van a közös étkezés, a közös beszélgetés, a családi együttlét. Az ajándékok nemigen maradtak meg az emlékeimben, inkább a várva várt csengőszó, ami az angyal megérkezését jelezte. Ekkor be lehetett menni a szobába. Nem estünk neki az ajándékoknak, hanem imádkoztunk és énekeltünk. Utána mindenki sorban megnézhette, mit kapott. Az ajándékok ritkán voltak játékok. Inkább az, amire szükségünk volt: egy cipő, egy nadrág vagy valami egyszerűbb dolog. Ma már az ajándék a fontos, az, hogy akitől én kapok, annak ugyanolyan mértékben viszonozzam az ajándékát. Az ajándékozás lényege veszik el, a személyessége, a találkozás intimitása. És ez nem az ünnepnek a kára - ettől mi leszünk szegényebbek. Hiszen az igazi öröm mindenkinek az, ha őt magát szólítják meg személyesen.
