Takács Rupert - Woodstock tizenhat négyzetméteren

Rupi 16 évesen kezdett a gimiben diszkózni. Sokkal otthonosabban érezte magát a pult mögött, mintha egész éjjel félrészegen táncparketten tombolt volna. A többiek kiszolgálása egyszerűen jó érzéssel töltötte el, ezért az elsőre kissé távoli univerzumnak tűnő kémia tagozat, no meg az érettségi után a Vendéglátóipari Főiskola következett, ahol rendesen megtanult főzni. Ezután került Fehérvárra a Magyar Király Szállóba, mint üzletvezető-helyettes, vagy – ahogy Rupi mondja – ha nagyképűen szeretnénk fogalmazni, akkor igazgató-helyettes.

 

„Most elég furcsán hangzik, de fél év után átkértem magam a recepcióra pusztán anyagi okokból, mert igazgató-helyettesként kevesebbet kerestem, mint a portás. Ebből is lehet látni, hogy a szocializmusban egy kicsit kitekertek voltak az érték-arány viszonyok.” – nosztalgiázott Rupi, aki jó komornyikokhoz hasonlóan a legcifrább történetek piszkos részleteiről soha senkinek sem beszélt. Sajnos nekünk sem...

 

 

Első nekifutásra egy év megszakítással majdnem öt évet „húzott le” a hotelban. A rövid szünetet az okozta, hogy 1986-ban jött egy hirtelen – ahogyan a hálózatépítő konferenciákon szokták mondani – vissza nem térő lehetőség: kibérelt egy szórakozóhelyet.„Emlékszem, abban az évben a május elsejei felvonuláskor, amikor kezdtünk híreket hallani Csernobilról, óriási eső volt. Rengeteg ember kint állt az utcákon, kötelezően ünnepelték a szocializmust, de a vezetőségből senki sem szólt, hogy ami fentről hullik, egy kicsit ártalmas az egészségre...”

 

A Park nevű diszkóklub az atomkatasztrófa ellenére kiválóan működött. Megtartották a városban az első pizsi dizsit, amire a város minden pontjáról buszokkal érkeztek hálóköntösben, hálóingben, teli kitüntetésekkel, talpig sminkben és SZTK-szemüvegben a fiatalok. A kezdeményezés a dülöngélő, de még merev szocialista társadalmi erkölcsök közepette botrányba fulladt. Az akkori hatalomnak nem igazán tetszettek a szürreális alvóruhában utazgató tizen- és huszonévesek, ezért Rupi a működés tizenhárom-tizennégy hónapja alatt három-négy sárga lapot is begyűjtött. A hatóságok teljesen rászálltak: megbüntették például azért, mert a Köjál talált egy eldobott cigarettacsikket a vécében. Az intéseknek labdarúgó szakzsargonnal élve kiállítás lett a vége, sőt három évre el is tiltották az üzletvezetéstől.

 

 

„A szabadság már benne volt a levegőben! Ha ezt tíz évvel korábban csinálom meg, akkor biztosan lecsuktak volna. Így csak a portára kerültem vissza egy rövid időre. Utána kibéreltem egy tizenhat négyzetméteres kis lyukat, és trafikot nyitottam a Szent István tér sarkán. Ez lényegében egy klub volt, ahol mellesleg cigarettát, hanglemezeket és újságokat lehetett venni. Csak olyan dolgokat tartottam ezeken kívül, mint például sebtapasz, karácsonyi képeslap, amire egy gyalogosnak szüksége lehetett.”

Rupi este hatkor hivatalosan lehúzta a rolót, de ha véletlenül pont összegyűlt a szabadon gondolkodókból egy baráti társaság, akkor a buli éppen csak elkezdődött. Sokan bejártak hozzá: többek között sajtósok, amatőr színészek, zenészek, akiket a zene csere hozott össze. Minden évben tartott egy nagy rendezvényt december 30-án, amikor akár hatvanan is bezsúfolódtak a kisszobányi helyiségbe. Teljesen érthetetlen, de ilyenkor a szomszéd kocsma forgalma is megnőtt...

 

„Egyszer egy komoly szilveszteri csapást mértünk a városra. A Guns 'N' Roses-nak volt egy híres slágere, aminek a végén Axl Rose hosszan tartja ki az ájájájt. Egy rockénekes, aki egyébként operaénekesnek készült, meghallotta ezt a hangot, és azonnal megtolta teli tüdőből. Erre mi, többiek is belekezdtünk. Nyolc-tíz percen keresztül harminc-negyven emberből három-négy folyamatosan torkaszakadtából ezt üvöltötte. Zengett az egész utca! Szabadok voltunk! Eltűnt belőlünk a kényszerű visszafogottság.” – mesélte nevetve Rupi, aki még most is szívesen emlékszik vissza Németh Hajni névnapjára, aki egykor nála dolgozott, ma már Berlinben képzőművész. A woodstocki idillt megidéző csapat Frank Zappát hallgatott, szendvicseket evett, jó borokat ivott. Eleven közösségként létezett. Mellesleg hiba lenne nem megemlíteni, hogy a jelenlévő fehérvári szellemi elit férfi tagjai egy emberként epekedtek az akkoriban szárnyait bontogató, rengeteg energiát megmozgató Hajnal iránt, akinek az aktuális barátja közirigység tárgya volt.

 

 

Az időközben legendássá vált trafik tíz-tizenkét évig ment, majd az egyre szigorodó gazdasági satu teljesen ellehetetlenítette az üzletet. Rupi ismét a Magyar Király portáján kötött ki, ahol 2008-ig, a hotel átalakításáig dolgozott. Ezután három-négy évig pihent. Nem lett depressziós, nem unatkozott, már-már belejött a nem dolgozásba: élvezte a szabadságot. Bepótolta a zene és a filmek területén mindazt, amit az állandó éjszakai portaszolgálat miatt kihagyott. Egy idő után azonban érezte, a túlzott szabadság a visszájára fordult, és ideje lenne visszatérni a munka szürke és kötött világába.„Kellenek szünetek, mikor újratöltődünk, de ezt az energiát vissza kell forgatni. Ezért nem is tudom azt elképzelni, hogy valaki egy életen át nem dolgozik.”

 

Ennek tükrében egy éven át az okmányirodában a recepción igazította útba a néha türelmét és bizalmát vesztett ügyfeleket, akik éppen a jogosítványukat vagy a személyi igazolványukat akarták meghosszabbíttatni. A hőbörgéseket, az agresszív kitöréseket rövid idő alatt megtanulta kezelni, átlátta az ügyintézés kívülről végtelen, monoton történetnek látszó folyamatát, és mosolyogva segített még annak is, aki első indulatában szemmel ölte meg. A szárazréti, királykúti, majd a kisfaludi művelődési házba innen már egyenesen vezetett az út. A közösségi helyeket az egykori trafik szellemében nyitott gondolkodású központokká alakította és alakítja át, ahol a szabadságot az odajáró emberek termelik ki. Rupi hazatért. A terra australis incognita, az ismeretlen déli föld szülötte otthonra lelt Fehérváron.

Három zene, amit Rupi szerint hallani kell: