Magyarság tudatunk ünnepe - Makkai Sándor Holttenger című regényét elemezték

Pomogáts Béla irodalom- történész előadásával folytatódott hétfőn a határon túli magyar irodalom napjai háromnapos program- sorozat a Vörösmarty Társaság Kossuth utcai termében. Az előadó, aki évente visszatérő vendég Székesfehérváron, Makkai Sándor Holttenger című regényéről beszélt, amely egyfajta jelképe, szimbóluma lett az erdélyi Mezőség sajátos világának.
2015.10.05. 11:58 |
Pomogáts Béla irodalomtörténész előadásával folytatódott hétfőn a határon túli magyar irodalom napjai háromnapos programsorozat a Vörösmarty Társaság Kossuth utcai termében. Az előadó, aki évente visszatérő vendég Székesfehérváron, Makkai Sándor Holttenger című regényéről beszélt, amely egyfajta jelképe, szimbóluma lett az erdélyi Mezőség sajátos világának.
Pomogáts Béla irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség volt elnöke évről évre visszatérő vendég a határon túli magyar irodalom napjain. Az erdélyi irodalom kiváló ismerője ezúttal Makkai Sándor csodálatos világába avatta be a hallgatóságot Holttenger című regényén keresztül. Makkai Sándor, a neves püspök, író, költő 125 éve született, életművét most kezdik el újból felfedezni, ezt könyveinek sikere is igazolja.
Makkai Sándor mezőségi, vajdaka-marási lelkipásztori szolgálatának élményeiből és fájdalmaiból összeállt regény azóta is megkerülhetetlen, sőt egyfajta jelképe, szimbóluma lett az erdélyi Mezőség sajátos világának, könyve magyarság ismeretünk és magyarság tudatunk ünnepe. A Mezőség regénye ez az 1936-ban megjelentett mű, de az 1. világháború fiatalságának és a mindent elsöprő szerelemnek is emléket állít. A Holttenger egy apró település hétköznapi történetén keresztül hitelesen mutatja be az ősi, erdélyi tájegységet. A szerző által Virágos névvel illetett települést, belső harcai és visszásságai ellenére is, a szerelem falujaként értelmezhetjük.
"Különösen szép, aranyfényű októberi nap volt. De míg innen, a hágó tetejéről visszanézve, ez a ragyogás megelevenített mindent, a havasok kéklő csúcsáig, előre tekintve, sápadt halotti színbe vonta a végeláthatatlan dombok megfagyott hullámsorait. Furcsa szárazságot érzett az orrában, a torkában, ahogy az első lélekzetet vette, arccal jövendő otthona felé fordulva. A levegő hígan, fémesen vibrált a messzi láthatár fölött, a páranélküli távlatból élesen meredeztek ki a földcsúszások omladékos, fehér csúpjai, mint fölcsapódó hullámok megmerevedett, tajtékos taréja. Az országút villogó szalagja egymás mögött torlódó dombok tetőin csillant föl, mintha a világ végét keresné. Csend, álom, halál lebegett láthatatlanul, fanyar-édesen illatozva mindenen. Az ég tetején kiterjesztett szárnyú nagy madár állott mozdulatlanul. Úgy kellett lennie, hogy nem maguktól nőttek a sárguló kukoricatáblák, melyek az oldalakat borították, föl egészen az élekig, ahol a lemosott termőtalaj alól kiomlott a föld vörös agyaghúsa, sápadt mészkőcsontváza. Szénaboglyák is barnáltak a tövisbokros hegyhátakon, de élő embert, amíg a szem látott, sehol se lehetett fölfedezni. Hogy hova húzódtak be, ha egyáltalán élnek itt valahol, melyik domb mögé bújtak, miféle szakadék mélyére rejtőztek s kire lesnek ebben a csendben, mely megállítja a szív billentyűjét, arról semmit sem árulnak el a madarak, minthogy nincs madár a fátlan óceánon s az a néhány csüggedten hervadozó akácfa sem zörög és susog róluk, mely itt-ott az út szélén gyászol, mert itt nem születnek szellők, akik beszélgessenek vele.."                                             Makkai Sándor: Holttenger, részlet.