József Attila-díjat kapott Bakonyi István író, költő, kritikus

 

 A József Attila-díj, a Baumgartner-díjat váltva, 1950 óta viseli korszakos nagy költőnk nevét. 2013 óta esztendőnként egy neves szakmai grémium ajánlására ítélik oda az elismerést nemzeti ünnepünkön. Sobor Antal és Péntek Imre után székesfehérváriként Bakonyi István író, költő és kritikus hetedmagával együtt érdemelte ki az elismerést.

 

 

Amikor visszaemlékezem erre az időszakra, összehasonlítom a múltat a jelennel, nem tagadom, mindig megdobban a szívem. Hatvanhárom évesen az elismerés mellett óhatatlanul eszébe jut az embernek, milyen életutat járt be, mi mindent köszönhet a családjának, barátainak. Az oroszlán jegyében születtem, s bár akkor még nem tudtam semmit a horoszkópokról, szüleim elmondása szerint kis srácként tele voltam álmokkal. Nem magyartanár akartam lenni vagy éppenséggel irodalommal foglalkozó ember, sokkal inkább a falusi léthez kötődő dolgok érdekeltek. Hozzáteszem, hogy egyke voltam, és ez meghatározta a gyermekkoromat is: többet voltam felnőttek, mint gyermekek között.

 

 

Igen. Mint minden egyedüli gyermeket, de azért megengedőek is voltak. Minden játékban részt vehettem, megtanultam a falusi élet alapjait, aminek ma is hasznát veszem. Hogy csak a legfontosabbakat említsem: a tisztaságot, jóságot, egymás tiszteletét, az alázatot a munka iránt. Sokat köszönhetek édesanyámnak, édesapámnak és nagynénémnek, második édesanyámnak, aki velünk lakott.

 

 

Jó tanítóim voltak. Tehát a válaszom igen. Ugyanakkor furcsa módon először a gyógyszerészet érdekelt a legjobban, s csak akkor váltottam, amikor rájöttem, hogy ahhoz magas szinten kell tudni a kémiát is. Szerettem volna még lovas kocsis is lenni, mint minden falusi gyerek, de aztán rájöttem, hogy a leírt szavak, a könyvek között érzem legjobban magam, és ez azóta is így van.

 

 

Az volt az érdekes a középiskolai tanulmányaim alatt, hogy a Teleki eredetileg leánygimnázium volt, a nálunk két évvel idősebbek között indult az első fiúosztály. A középiskolában elsősorban kiváló tanáraimnak köszönhetően nagyon megszerettem a történelmet is, így teremtődött meg az a kettősség, ami később az egész pályámat meghatározta. Természetesen az irodalom élvezte az elsőbbséget, hiszen ha történelemtanár lettem volna, koromnál fogva sok olyan dologgal kellett volna szembesülnöm, amit sem akkor, sem ma nem vállalnék.

 

Játékosan mindig azt válaszolom erre a kérdésre, hogy ez már egészen kicsi gyermekkoromban kiderült, hiszen szépen írtam. De komolyra fordítva a szót, már nyolcadik osztályos koromban naplót írtam, és nemcsak lejegyeztem a velem történt dolgokat, próbáltam úgy leírni a történeteket, hogy annak a mai fejemmel is legyen értéke. Érdekes módon erre visszatértem 1996-ban, azóta írok felnőtt naplót, ami természetesen más jellegű, de legalább olyan fontos, mint a fiatalkori történeteim lejegyzése.

 

 

Igen. Magyar-angol szakos hallgatóként máig ható tanításokat kaptam tőle. Olyan meghatározó személyiség volt, hogy nemzedékek sora említi felemelt fejjel a nevét. Az, hogy most itt ülünk, leginkább neki köszönhető. Érdekes, hogy ő nem írással, nem irodalomtörténettel foglalkozott. Drámatudós volt, de az neki köszönhető, hogy megtanultuk, miként álljunk neki egy műelemzésnek, hogyan fedjük fel egy-egy irodalmi alkotás mélyrétegeit. Emellett az az emberség, ami jellemezte, példa számomra azóta is. Nagy örömmel fedeztem fel nemrégiben az interneten egy tizenhat esztendővel ezelőtt készített portréműsort, amelyben sugárzó mosolya, bölcsessége ennyi idő múltán is lenyűgözött.

 

 

Ez igaz. A tanulás szerintem életünk végéig tartó folyamat, az írás pedig gyakorlatilag összefügg a tanulással. Kevesen tudják, de volt egy olyan időszak az életemben, amikor a Fejér Megyei Hírlapnál sportújságíró voltam! Még gimnazistaként. Hollósy Ferenc, a legendás Pici bácsi volt a rovatvezető. Sport tárgyú cikkeket kellett írnom, bár ennyi idő után megvallom, nem véletlen, hogy nem a sportkönyveimről lettem ismert.

 

 

Tekintve, hogy soha nem sportoltam versenyszerűen, tulajdonképpen mindegy volt, miről tudósítok. Ha mégis ki kellene emelnem valamit, a labdarúgást mondanám. Bár egyszer kiküldtek tudósítani az Építők pályájára egy kosárlabda mérkőzésre, de voltam kézilabdameccsen is.

 

 

Csak a főiskola idején. Pécsen volt egy Universitas című lap, ahol már irodalommal foglalkoztam.

Ahogy már beszéltünk róla, folytattad a tanulást.

 

 

Mint minden egyetemen, de különösen az ELTE-n, amely akkor is az egyik legrangosabb felsőoktatási intézmény volt, csak egyetlen dolog számított, a tudás, a felkészültség. Az írást folytattam, némiképpen más szinten – egyre több publikációm jelenhetett meg.

 

 

Már a főiskoláról ismertük egymást, hiszen csoporttársak voltunk, csak ő magyar-német szakon végzett. Aztán úgy adódott, hogy az egyetemet is együtt végeztük. Tény, hogy egy rendkívül különleges személyiség. Humora néha vaskosnak tűnik ugyan, míg én, ahogy mondják, inkább az irónia híve vagyok. Így aztán szerintem remekül kiegészítettük egymást. Így van ez ma is.

 

 

Igen, de ne túlozzuk el a dolgot, nem vagyunk kebelbéli jó barátok. Időnként felhívjuk egymást, és természetesen megadjuk mindazt a segítséget a másiknak, amire képesek vagyunk. Egyébként szerintem lehet barátság két ellenkező gondolatvilágú, stílusú ember között. Czigány György mondta egyszer, hogy neki a legjobb barátja Baranyi Ferenc, a költő. Igaz, hogy teljesen más a világképük, soha semmiben nem értenek egyet, mégis emberöltőnyi idő óta a legjobb barátok. Ez a mai magyar valóságban egyébként ritkaságszámba megy.

 

 

Ez természetes. Kijártam minden lépcsőfokot. 1976-ban kezdtem tanítani a székesfehérvári Rákóczi Ferenc Általános Iskolában. 1983- ig voltam ott. Ezután egy közel tízesztendős időszak következett a Jáky József Szakközépiskola oktatójaként, majd 1992 és 1995 között a tizenkét évfolyamos Kodály Zoltán Zeneiskolában tanítottam. Valamennyi iskolához sok kedves emlék fűz. A Jáky például az idén lesz 65 éves. A gálaműsort a Vörösmarty Színházban rendezik, és felkértek, hogy az ünnepi mű- sorban beszéljek arról a csaknem tíz esztendőről, amit ott töltöttem. Egyébként ez az iskola volt, ahova már bevittem a mániáimat is a kultúra, az irodalomtanítás részeként. Tanári múltam második része a Kodolányi János Főiskolához kötött. Adjunktusként, docensként majd főiskolai tanárként két évtizedet töltöttem el az intézmény oktatójaként, nyugdíjazásomig.

 

 

Új volt és újak voltunk mi is. Ennyi idő múltán is azt gondolom, friss szemléletet hoztunk. Szép korszaka volt az életünknek. Péntek Imre vezetésével, aki a főszerkesztő volt, próbáltuk az irodalom olyan széles spektrumát átfogni, hogy rendhagyó módon mutassuk meg tanulmányokon, publicisztikákon, verseken keresztül az irodalomkedvelőknek a Székesfehérváron élő alkotók gondolatait. Büszkék vagyunk arra, hogy az Árgussal kielégíthettük a legkényesebb kulturális igényeket is. Nem véletlen, hogy a legnagyobbak, például Takács Imre és Kalász Márton is örömmel üdvözölték a folyóirat megszületését. Kalász Márton egyébként a mostani díjátadáson is felemlegette azokat az időket, amikor közösen teremtettünk értéket. Ez annál is fontosabb, mivel ők ketten – Takács Imre a legendás Kortárs szerkesztőjeként, Kalász Márton az Új Írás egyik vezető szerkesztőjeként – országszerte ismert szerzők voltak. Előtte még ők sem tudták elérni, hogy Fehérváron legyen egy minden kényes irodalmi igényt kielégítő folyóirat.

 

 

Sajnálatos módon lett vége a törté- netnek. Az a szerencsénk azonban, hogy a Bobory Zoltán által szerkesztett Vár pótolja a hiányt. Hasonló profilt alakítottak ki először a Szent István Művelődési Ház gondozásában, majd mióta Bobory Zoltán a Vörösmarty Társaság elnöke, azóta a Társaság lapjaként.

Ha már szóba került, tizenöt esztendőt töltöttél el a Vörösmarty Társaság elnökeként. Hasonló a helyzet, mint az imént említett folyóiratoknál. A Vörösmarty Társaságnak is voltak előzményei, hiszen létezett egy irodalmi kör, amely szintén nagy költőnk nevét viselte, de politikai döntés miatt megszűnt. 1988-ban mutatkozott alkalom arra, hogy újjászülessen. Mondhatjuk, hogy a semmiből egy új másik világot építettünk fel. Bár a művelődési házakban, könyvtárakban jelen voltunk, de tény, hogy az irodalmi emlékülések szervezése, a könyvkiadás újjáélesztése, a rendszeres kötetbemutatók és író-olvasó találkozók már a Vörösmarty Társasághoz fűződnek.

 

 

Azért tudok mérgelődni is, de az optimista szemléletem és a korral járó bölcsesség általában megóv attól, hogy haragvó arccal járjak-keljek. Azt tartom, egy mosol - lyal nagyon sok mindent ki lehet fejezni.

 

 

Előfordul, mert nehezen viselem a hozzá nem értők kritikáit, a rosszindulatot. De ilyenkor sem haragszom, nem bánkódom, inkább csendesen mosolygok, kívül-belül.

 

 

A feleségem azt szokta mondani, hogy az idő fogságában élek. Tény, hogy mindig időre megyek és igyekszem pontos lenni. Ez egyébként a tanársággal is összefügg, hiszen ha becsengetnek, akkor már a katedra mögött a helyem. Azért bevallom, ebben igaza van, mert néha bizony eltúlzom. De ha az irodalmi vetületeit nézem, az idő a költészet egyik alapvetése, legalábbis Berzsenyi szerint.

 

 

Inkább kitartó. Amit elhatározok, azt mindig megvalósítom. És ebben az esetben is fontos az idő, mert pontosan akkor végzem el a munkámat, amikor azt elvárják tőlem és én is magamtól. Ez becsületbeli ügy.

 

Igen. Az más kérdés, hogy néha hiába hiszek magasztos dolgokban, be kell lássam, nem mindent kaphatunk meg, amit szeretnénk, bármennyire is imádkozunk érte. A hit szilárd pont az életemben, és ez így van gyermekkorom óta. Annak ellenére, hogy azért vannak kacskaringók az életemben. A reformátusok úgy tartják, előfordul, hogy kikonfirmálódik az ember, és ez már velem is megtörtént.

 

 

Bevallom, elérzékenyültem. Először a szüleimre gondoltam, majd azonnal felhívtam a feleségemet, hogy együtt örülhessünk. Ilyenkor a legtöbb ember azt mondja, hogy nem a díjakért dolgozik. Ez így nem igaz. A visszajelzés fontos az emberfia számára. Március 13-a az életem egyik legszebb napja, mondom ezt mindenfajta melldöngetés nélkül. Nagyon szép egybeesés, hogy ezeket a díjakat egy olyan napon adják át, amikor a forradalmi ifjak hitet tettek a tisztaság, a magyarság megőrzése mellett. Egészen friss élményem van erről. A díjátadás délutánján Kincsesbányán jártam, ahol részt vehettem az általános iskolások és gimnazisták műsorán. Tiszta énekhangot hallottam, kipirult gyermekarcokat láttam, olyan mű- sort, amely tiszteli a múltat, s ezzel megteremti saját jövőjét is. Az jutott eszembe, hogy milyen szimbiózis van az életük delén vagy végén járó emberek elismerése és a gyermekek által bemutatott XXI. századi tisztelet között.

 

 

A „korona” néha kényelmetlen, ugyanakkor ékesít is, felelősséggel jár, de én eddig is eszerint éltem és írtam. Továbbra is fontos lesz számomra a tanítás, hogy a mai magyar ifjúság megértse a jelenkor problémáit, és kiművelt emberfőként élje életét. Ebben tudunk mi segíteni.

 

 

Újra a napló műfaja kerül előtérbe. Ha minden igaz, év végére megjelenik harmadik naplókötetem. Emellett van egy régebbi adósságom is: Szemes Péterrel, a zalaegerszegi Pannon Tükör egyik szerkesztőjével elhatároztuk, hogy egy négykezest írunk Péntek Imre életművéről. Én magam a költői pályafutását veszem górcső alá, míg Szemes Péter az életéről ír majd. Ez egy nagy adósság, a következő években kiemelten foglalkozom ezzel, egyelőre azonban „csak” boldog vagyok...