A Lánczos Kornél-Szekfű Gyula alapítvány idei ösztöndíjasai között szerepel és kiemelt figyelmet érdemel dr. Adorján Viktor Laboratórium című tanulmánykötete is.
Viktor, nemrégiben azt mondtad nekem: „Mindig álmodunk valamit, hol egyikünk, hol másikunk..." – aztán hozzátetted: "Megesik még manapság is, hogy többen közösen álmodják tovább a dolgot, hogy tán valóra válna, tán lenne belőle valami...” Ezt ma is így gondolod?
Igazából az irodalomtudomány a szakterületem. Nem vagyok a szép szavak mestere, csak figyelek rájuk. Amit kérdeztél, ma is vallom, hiszen biztos vagyok benne, hogy ezek a gondolatok örök érvényűek.
Miként épít fel az emberfia egy irodalomtörténeti laboratóriumot, főként úgy, hogy az alapok Wroc³awhoz kötnek?
Lengyelország és főként Wroc³aw régi szerelmem. Negyven éve kezdődött. Amikor először jártam látogatóban a sziléziai nagyvárosban, megnéztem egy színházi előadást, és az meghatározta a jelenkori életemet is. Nemcsak a színházról alkotott véleményemet, de a gondolkodásmódomat, nézeteimet is. Ez vezet a mai napig, és remélem a jövőben is. Olyan élményekkel gazdagodtam, amelyeket máig nem felejtek.
Különleges ember vagy, kevesen tudják, hogy népszerű meseregények fűződnek a nevedhez, amelyek színházi adaptációit te magad rendezted.
Ha van titkos szerelem, akkor nekem mindenképpen a színház és a rendezés. Azok a Pelikán udvarban lejátszott előadások máig elkísérnek. Soha nem fogom elfeledni a gyermekek arcát, amikor önfeledten nevetgéltek, viháncoltak. Terveim között mindenképpen szerepel, hogy újra gyermekdarabot írhassak, rendezhessek. Ez nem azt jelenti, hogy megfeledkeztem a felnőttekről, hiszen a tanulmánykötetem azt a színházi világot mutatja meg, amelyben hiszek. Nem vitatom, az a világ másmilyen volt, ugyanakkor hiszek abban is, hogy a nézőket továbbra is meghódítaná az a szemlélet, amelyet akkoriban jószerivel valamennyi színházi ember elfogadott.
Én háromfajta Adorján Viktort ismertem meg benned. Az első a Bikfi-bukfenc Bukferenc, a második A nap árnyéka és az Ágacska írója, a harmadik pedig a nagyon is átfogó irodalomtörténész.
Jelenleg a Gárdonyi Géza Művelődési Ház igazgatása a legfontosabb számomra. Gyűjtögető fázisban vagyok, természetesen foglalkozom egy újabb meseregény gondolatával is. Érlelődik bennem mindenféle gondolat arról, hogy milyen jó lenne folyatni a Világváltó Nevenincs kötetet is. Egy-két éves távlatokban gondolkodom. Egyelőre a rendezést elfelejthetem, tekintve, hogy nem kaptam felkérést. Ha mégis megérkezik, állok elébe, mivel a leghálásabb feladat a gyermekeknek színpadra állítani kedves történeteket.
A Manóbosszantó volt talán a legsikeresebb rendezésed. A saját könyved színpadi adaptációja máig példa a szakemberek között is.
Ez csak részben igaz. Akkor szériában mentek a gyermekelőadások, így aztán a Manóbosszantót is nagyon sokan láthatták és megkedvelhették. Ma viszont csak elvétve láthatunk gyermekdarabokat. Ez nem azt jelenti, hogy feladtam, hiszen Sepsiszentgyörgyön is rendeztem, az előadás színpadi szövegkönyvét is én írtam, így ha felkérést kapok, természetesen vállalom. Mert mint minden gyermeket szerető felnőtt, azt vallom, hogy ennél nemesebb és hálásabb feladat kevesebb létezik.
Ez köszönhető annak is, hogy itt Maroshegyen jószerivel egy új művelődési házat kell igazgatnod?
Az Ikarus megszűntével változtak a körülmények is. Az a kohéziós erő, ami csaknem háromezer dolgozó és család otthonául szolgált, és amelynek fontos része volt a művelődési ház, eltűnt. Újra kellett építenünk a kapcsolatot a maroshegyiekkel is. Az elmúlt évek bizonyítják, hogy bár még nem értünk az út végére, de már részsikereket a magunkénak mondhatunk. Azt vallom, hogy a szinten tartás nem elég, ennek az irányultsága, a gondolati háttér megteremtése a legnehezebb. Minden mozzanatot figyelembe kell vennünk.
Mire mehet ma egy népművelő?
Régen is csak a csapatmunkában hittem, itt a Maroshegy végén is csak a kollégáim segítségével tudjuk visszacsábítani az embereket a kultúrához. Színes, változatos programokat kell kitalálnunk. Szerencsére olyan munkatársaim vannak, akik ebben maximálisan partnerek. Ez azt jelenti, hogy a járt utakat nem hagyjuk el.
Ez is egyfajta laboratórium?
Igen, mindenképpen. Ugyanakkor a tanulmánykötetemhez szervesen kapcsolódik a fenti gondolatmenet is. 1959-ben kezdem az új könyvben a vizsgálódást. Három különböző korszakra bontható a történet. Az ötvenes évek vége akár egy vaskos kötetet is megérne. A hetvenes esztendőktől a rendszerváltoztatásig egy újabb rész, míg 1989-től napjainkig a közfigyelmet is felkelti, hiszen a többség ebben a korban nőtt fel. A hétköznapi emberek számára vázoltam fel azzal a feltétellel, hogy megfeleljek a tudományos tanulmánykötetek elvárásainak is. A színházelmélet és színháztörténet elmúlt évtizedei mindenki számára tanulságosak lehetnek, de a gyakorlati válaszokat csak a szakma adhatja meg. Remélem, hogy ez a furcsa színházi laboratórium segít mindenkinek abban, hogy megértse, mi minden történt velünk fél évszázad alatt.
