Székesfehérvár vendége volt Czigány György Erkel Ferenc-, Liszt Ferenc- és József Attila-díjas író, költő, újságíró, zenei rendező. A nyolcvannégy esztendős közéleti személyiség ma is a humánum megtestesítője, akinek missziója az érték megismertetése. Költészetében rendszeresen visszatérnek a zenei motívumok. Ez nem véletlen, hiszen felvételizett a Zeneakadémia zongora szakára és hosszú éveken orgonált a krisztinavárosi templomban.
1947-ben ön fiatal gimnazistaként elindult egy irodalmi pályázaton, és sikeres művet írt.
Úgy látszik, sokat fecsegtem erről... De hát nekem örökre emlékezetes marad, mert bár az irodalom történetében nem túl nagy dolog, de az én életemben meghatározó esemény volt. Tizenöt és fél éves voltam, már írtam verseket, szonetteket, amik meg is jelentek. Akkoriban volt egy novellapályázat a Szent Gellért-évforduló alkalmából, amit a Zászlónk nevű ifjúsági folyóirat hirdetett meg, és úgy alakult, hogy egyetemisták előtt én, mint középiskolás nyertem. A díjat egy szabadtéri ünnepség keretében a Gellért-hegy oldalában vehettem át Mindszenty hercegprímástól. Soha nem felejtem el, hogy kezet foghattam vele, és persze jól jött a számomra akkor horribilis összeg, a győzelemért járó kétszáz forint is. Innen számítom az irodalmi pályámat. Aztán persze előfordult ez velem később a Quasimodo-verseimmel is, de az ember soha nem felejti el az elsőt.
Mit jelentett egy bencés diák számára, hogy parolázhatott a nagy tiszteletnek örvendő bíborossal?
A bencés éveim miatt is nagy megtiszteltetés volt számomra. Bár csak két évig járhattam a győri bencésekhez, ahogy mondani szoktam, Győr volt az eszmélésem városa. Győrben kezdtem el zenét tanulni, aztán amikor felkerültünk a családommal Budapestre, a Petőfi Sándor Gimnáziumban folytattam a középiskolát és a zenetanulást is. Az a két év azonban, amit Győrben töltöttem, ma is meghatározó számomra. Mi még latint tanultunk, ami manapság kuriózum, pedig nemcsak azok számára lenne fontos, akik orvosnak, ügyvédnek, papnak mennek, hanem az alapműveltséghez hozzá tartozna ma is. Vergilius, Ovidius, Tacitus művei ugyanis csak eredetiben élvezhetők igazán. Örülök, hogy az a bizonyos két év nemcsak az én számomra maradt emlékezetes, hanem generációkon átörökölve ma is fontos mindazoknak, akik ezt az időszakot megélhették. Vízkelety Andrással, aki akadémikus, ma is sokat nosztalgiázunk az elemista és a bencés évekről. Nem véletlenül, hiszen hetvenkilenc éve ismerjük egymást. Egyébként a bencések is szeretettel gondolnak rám, most kértek föl a győri bencés bál megnyitására. Tavaly, mikor a Győri Könyvszalon díját átvehettem a Nemzeti Színházban, a tanárok és diákok ott is köszöntöttek.
A középiskola elvégzése után mi vitte a Zeneművészeti Egyetemre, a zongora tanszékre, Kadosa Pálhoz?
Kamaszkoromban irodalommal akartam foglalkozni, de a Mindszenty József által átadott díj is mutatja, hogy én nem olyan világban jeleskedtem, aminek jövője lett volna az ötvenes években. 1949 után nemcsak számomra, de Weöres Sándor, Illyés Gyula és mások számára is az elnémulás évei következtek, úgyhogy mivel már ügyesen zongoráztam – hiszen a kamaszkor bizonyos értelemben meghozza a virtuozitást a zenében is – felerősödött bennem a zene iránti vonzalom, és tartott egészen addig, amíg a rádióba nem kerültem. Előtte évekig koncerteztem, játszottam a Weiner Quartettel is, de az irodalom azért a mélyben mozgott és mozgatott, és mindennek az volt az alapja. Amikor a rádióban megkaptam a szöveges lehetőségeket, úgy éreztem, ez az írói pályámnak is segítségére lesz, mert egy hangverseny bevezetőjét elmondani, valakivel interjút készíteni, nagyon rokon az irodalommal. A rádiós és tévés munkáim visszasegítettek ahhoz, hogy megjelenjenek az írásaim, aztán a köteteim. Ha minden igaz, jövőre, a nyolcvanötödik születésnapomon megjelenik a Kilenc szimfónia című versgyűjteményem. Ez lesz a harmincharmadik kötetem.
1956-ot írtunk, amikor a rádióba került, s pontosan húsz esztendőt töltött el a zenei szerkesztőségben. Az irodalom elhalkult, ugyanakkor irodalmi igényű zenei műsorokat szerkesztett.
Nagyon szerettem rádiós lenni. Nemcsak a hivatalos húsz évet töltöttem el ott: amikor átkerültem a televízió művészeti szerkesztőségének élére, igazából akkor is megmaradtam rádiósnak, a Ki nyer ma? műsorra visszajártam az Astoria szállóba. A rádió számomra nagy lehetőség volt, mert olyan kapcsolatokhoz juttatott és olyan barátokkal jutalmazott meg, mint Weöres Sándor, Ferencsik János, Ottlik Géza, Illyés Gyula, Kormos István, a kor jeles alkotói. Szerencsém volt, hiszen a tévében így tudtam interjúkat készíteni Mándi Ivánnal, külföldön Dürrenmatt-tal és sok mindenki mással. A rádió és a televízió az élmények sokaságát hozta nekem.
Eddig is tudtuk, hogy az ön élete nem játék és muzsika tíz percben, hanem lehetőséget teremtett magának, hogy megtanuljon „illyésgyulául,” „ottlikgézául.” De vajon később a pályatársai megtanultak-e „czigánygyörgyül”?
Ez érdekes, hiszen az én nevem elsősorban a Ki nyer ma? című műsorral fonódott össze, és ez a műsor ma is a kedvencem, mert akartam olyan tíz percet, amikor nemcsak a hírekkel, az időjárással ismerkedik meg az ember, hanem azzal is, hogy létezett a földön Bach, Mozart, Beethoven nevű ember. Igenis ismerjék meg az emberek a műveiket! Az élő adás vidám hangja is vonzott, élményt adott a műsorvezetőnek és a hallgatónak egyaránt. Ez negyven évig így volt. Emellett voltak azok a feladataim, azok a küszöbök, amiket át kellett lépnem ahhoz, hogy nehéz irodalmi, társadalmi kérdésekkel is hitelesen tudjak foglalkozni. Meg kellett tudnom szólítani a hallgatag világhírességeket, mint például Kodály Zoltánt, és tudni kellett kezelni a kitárulkozó Illyés Gyula gondolatait is. Ezeknek a műsoroknak megvolt a maguk természetes lendülete. Hálás vagyok a sorsnak a rádiós, tévés évekért, hiszen azt csinálhattam, amit akartam. Szerencsére soha nem kényszerültem rá, hogy politikai kérdésekkel foglalkozzak.
Érdekes a kérdés, hogy egy hittel élő ember miként maradhatott meg a pártállami időkben vezetőnek. Hiszen ne feledjük, a Krisztinavárosban szentmiséken orgonált közben.
A Krisztina-templom plébánosa hívott, természetesen nem mondhattam nemet. Így aztán valóban minden vasárnap a nagymisén orgonáltam, mert olyan kántor volt, aki a bonyolultabb darabokat nem tudta eljátszani. Egyébként nemrég ismételték egy olyan műsoromat, amely Székesfehérvárt mutatta be a költészet és az irodalom szempontjából. A műsor úgy kezdődött, hogy Kodály Zoltán Szent István városa című darabja ment a főcím alatt, közben megjelentem és improvizáltam én magam is az orgonán. Jellemző rám és a naivitásomra, hogy soha nem gondoltam, hogy ebből nekem valamilyen kellemetlenségem származik. Arról pedig soha nem kellett beszélnem, hogy hívő ember vagyok. Mikor a televízióba kerültem, egy nagyon rendes miskolci munkásember volt a tévé párttitkára, az ugye akkor nagy rang volt. Odajött hozzám, köszöntött, és közölte, hogy meghív a párt soraiba. Mondtam neki, hogy nagyon megtisztelő, de én a Vigíliába írok verseket, az Új emberbe prózákat, a krisztinavárosi templomban orgonálok, úgyhogy sajnos nem érek rá pártgyűlésekre járni. Megértette.
Az 1971-es év, a negyvenedik születésnapja meghozta az első verseskötetét. Áttörésnek értékeli így utólag?
Igen. Nagyon fontos időszak volt az életemben, hiszen elég későn indultam a költészetben. Ha valaki már népszerűséget szerzett egy szakmában, nagyon nehezen lesz kezdő egy másikban. Engem elkönyveltek rádiósnak, zenésznek, és nagyon furcsán néztek rám: mintha kérdeznék, most meg mit akar a verseivel? Az első kötetemet követte a Magunk kenyerén című antológia, aztán 1974-ben kiadták az Aszfaltfolyók című könyvemet. És most már a harmincharmadiknál tartok. Azt remélem, hogy ami számomra fontos volt, és érdemes volt az olvasóknak átadni, azt átadtam.
Beszéljünk a Kalitkám is madár című kötetéről, mely a versek összegzése! A méltatásból idéznék egy gondolatot: „Czigány György verseinek képei, sodrása, heve a film világával rokonítható. Történelmi tragédiák, személyes sorsdráma epizódjai közt is, minden megtörettetéssel, gyásszal, összeölelkezve, mégiscsak az öröm, az ámuló lélek, a lét tisztelete élteti, a szeretet és a hála fényében.” Tudta, hogy így gondolkodik önről Simon Erika, aki a lelke jobbik fele?
Nem csak Simon Erika, hanem sokan mások is, akik megismerték a költészetemet, megtiszteltek hasonló gondolatokkal. Erika nagyon szépen fogalmazta meg hitvallásomat. Õ tudja azokat a tragédiákat, amiket átéltem, amikor elvesztettem első feleségemet és író-rendező fiamat. Ezek a tragédiák természetesen nem rehabilitálhatók, nem múlhatnak el, és nem is kell, hogy elmúljanak. Az embernek dolga, hogy ezeket ébren tartsa és megőrizze. Ugyanakkor az ember idegrendszerében megvan az a készség, hogy befogadjon új örömöket, s erre vonatkozik Simon Erika megfogalmazása is. A tragédiákat a szavak nem tudják feloldani, de mégis az élet méltóságát, rangját és emberségét segítik emelkedetté tenni. Talán ez az égi kémia, amelyben feldolgozódik az élet.
Ön a szeretet jegyében úgy fogalmaz: „ezt az országot egyszerűen kell szeretni, mint hűs kezét favágó apánknak.” Felemelő gondolat. S ezzel megérkeztünk a Győri Te Deum című új könyvéhez, melynek címe zsoltárszerű imádságra utal.
A költészetemben visszatérnek olyan motívumok, amiket az ember a zenéből kölcsönöz. Mert számomra a vers ugyanolyan, mint a zene, mint egy zsoltár, mint egy fúga, olyan darab, aminek nem tudom a történetét elmondani, mégis nyilvánvalóvá válik. A vers érvényesen és pontosan ki tud fejezni olyan érzéseket, indulatokat, gondolatokat, sejtéseket, amiket másként nem tudunk elmondani. A belső zene, a belső forma a versek alapja. Erre mondta Weöres Sándor nagyon szépen: nem baj, ha nem értik, de az idegek borzongjanak, mint egy dróthuzal a szélben!
