Székesfehérvár művészeti életének megújítása érdekében a városvezetés Filep Sándor festőművészt kérte fel, hogy adjon szakmai tanácsokat. "Azt vallom, hogy mindennek meglehet a helye a művészetben, csak az elveim szerint szükségeltetik egy művészeti kvalitás és egy alkotói tisztesség – e kettő határozza meg, mit nevezünk művészetnek." - mondta el Filep Sándor a Fehérvár Újságnak.
Talán először fordul elő Székesfehérvár történetében, hogy képzőművész segíti a város művészeti programjait, terveit, elképzeléseit, és nem művészettörténész. Milyen érzés ilyen munkának nekikezdeni egy zenésznek, képzőművésznek, festőművésznek?
A dolog nem áll tőlem távol, hiszen amikor Székesfehérváron éltem, hat-hét éven keresztül a Szent István Művelődési Háznak voltam a művészeti tanácsadója, ahol a műtermem is működött. Ezt tapasztalatban gazdag időszaknak nevezném, hiszen sok nagyszerű kiállítás született. Ezeken a kiállításokon nemcsak szervezőként, hanem rendezőként is működtem, így rengeteg művésszel volt alkalmam megismerkedni. Nyilván akadt hiányosság is, hogy a kiadványokra gondoljak, ugyanis szegény volt az eklézsia. De igyekeztünk minél magasabb kvalitású művészeket meghívni, minél színvonalasabb kiállításokra.
Mit jelent a magas kvalitás? Akkor magas a kvalitás, ha valakik azt mondják, magas a színvonal, vagy akkor, ha sok ember meglátogatja az adott kiállítást?
A tapasztalatom az, hogy a kiállítások nagy része az elmúlt évtizedekben olyan volt – természetesen tisztelet az elég alacsony számú kivételnek – ahova nem mentek el az emberek. A megnyitón részt vett egy szűk szakmai kör, akik bennfentesként szemlélődtek, de a három hónapos program alatt gyakorlatilag semmilyen látogatottságról nem beszélhettünk. Nehezen megfogalmazható, de amolyan szakmai cinizmusnak nevezném ezt, hogy nem foglalkoznak a nézőkkel. Sajnos nemcsak Fehérvárt jellemzi ez, hanem az ország, sőt a világ több helyén is előfordul ez a bennfentesség, ez a belterjesség. Néha annyira eluralkodott már, hogy a közönséget egyszerűen kizárták. Azt vallom, hogy mindennek meglehet a helye a művészetben, csak az elveim szerint szükségeltetik egy művészeti kvalitás és egy alkotói tisztesség – e kettő határozza meg, mit nevezünk művészetnek. A művészeti szakértők – nevezzük így őket – (művészettörténészek, kurátorok) sokszor egyszerűen nem tudják, mi a művészet. Amíg ez így marad, a közönség elkerüli őket és rendezvényeiket. A közönség igenis igényli a magas színvonalú művészetet, csak meg kell találni a módját, hogy eljusson hozzá.
Az elmúlt évtizedekre jellemző ez a belterjesség, ami Fehérvárt is eluralta. Ön hogy értékeli ezt a jelenséget?
Én alkotó vagyok, nem áll módomban bírálni másokat. Véleményem van, ami alapján biztos vagyok benne, hogy változásra lesz szükség! Szükségesek az olyan kiállítások Székesfehérváron, amelyek becsábítják az embereket. Sajnos mára jellemző, hogy egy kiállítás megnyitójára a kollégák, baráti körök, esetleg rokonok jönnek el, aztán kész. Az, hogy egy vasárnapi program keretében családok látogassanak kiállításra, bizony elég ritka. A szakmai vezetők, ha mindezt nem veszik figyelembe, és szakmai gőggel tekintenek rá, akkor igen nagy hibát követnek el, mert nem tudják, hogy egy kiállítóterep mire való.
2013-ban volt a Szent István-emlékév, amikor klasszikusnak mondható, magas színvonalú kiállítások is vonzották az embereket. Lehet vízválasztónak nevezni azt az évet?
Minden változást vízválasztónak tekintek. Ilyen szempontból jó a helyzet Fehérváron, mert változásokra van igény, ami a közönséget is megfogja. Az állandó ötletelések ideje számomra nem most, már nagyon régen lejárt! Ezek az avantgardista irányzatok már réges-régen akadémikussá váltak, a szó legrosszabb értelmében. Talán furcsa tőlem a kifejezés, hiszen jómagam is akadémikus vagyok, csak egészen más értelemben.
Az ön képein a keresztény hitvalláson túl átsüt a munka. Szinte minden ecsetvonásban felfedezni a ráfordított időt, a törődést.
Minden művésznél máshogy működik. Bennem minden munka lassan érlelődik. Mire eljutok odáig, hogy valamit papírra, vászonra vessek, elég sok időnek kell eltelnie. Nem mondom, hogy gyorsan dolgozom, inkább keveset, de nagyon szeretem a mívességet. A letisztult művészet adta vissza számomra az avantgárd őrületek után a hitet, mert előfordult a nyolcvanas, kilencvenes években, hogy meginogtam.
A vak vezet világtalant című remekműve, amit mintha egy szál ceruzával készített volna, engem mélyen megrendített, és mióta láttam azt a képet, egészen más kifejezést jelent számomra ez a szólás. Megdöbbentő a képen látható munka és ezzel együtt a kép hatása. Amikor tanácsadóként dolgozik, ugyanolyan szigorral segíti Fehérvár képzőművészetét, mint amilyen szigorral ezt a képet alkotta?
Én csak szakmai véleményt, tanácsokat adok majd, hogy a közönséget visszacsábíthassuk a kiállítótermekbe. Az ön által említett kép egy megrendelt sorozat első része az I. világháborúról. Most egy 1956-ost fogok készíteni, majd egy II. világháborúst nagyobb méretben. Mindhárom témát nagyon nehéz úgy megfogni, hogy azt kimerítse, és a közönséget egyszerűen, mégis beszédesen megérintse. Egyébként nem ceruzával, hanem ezüstvessző technikával készült, ami majdnem mindegy, csak az utóbbit nem lehet radírozni. Szeretem a virtuozitást!
Egy kicsit nézzünk a jövőbe! A városvezetés döntése után a Városi Képtár betagozódott a múzeumba. Emiatt a képzőművészek egy jelentős csoportja nagypénteken jelképesen eltemette a kultúrát. Jól fogták-e meg a kultúratemetők, hogy az intézmények egyesülése okán valóban meghalt a kultúra Fehérváron?
Azok, akik ilyen temetésben gondolkoznak, nagyon rossz utcában járnak. Szó sincs temetésről. Változásokra van szükség. Amit az élet megkíván, ahhoz kell alkalmazkodni! Erről szól az intézményegyesülés. Aki temetést vizionál, annak saját magában kell először körülnéznie! Ha ezután is így gondolja, akkor maga is tisztában van vele, hogy a változás szükséges. Mert a temetés nem az intézmény-összevonással kezdődött, hanem az üresen kongó kiállítástermekkel!
Ezen a rendezvényen kiállítás is nyílt, ahol eltüntették Prohászka szobrát, s csak a talapzat maradt, egy másik „alkotáson” Szent Istvánt középső ujja felmutatásával ábrázolták. Meddig lehet Fehérvár keresztény lelkületű embereit gyalázni művészeti produkciókkal?
Én nem nevezném művészetnek ezeket a tenyérnyi akvarelleket, amelyek technikailag is nagyon gyengék. Viccként, poénként a Ludas Matyiban a helyük, bár nem biztos, hogy befogadnák. Ez inkább nyílt színi politizálásba fulladó dolog. Ilyenkor is szembesülhetünk azzal, hogy rangos termekben kapnak helyet olyan fércművek, amik egyáltalán nem odavalók. Provokációnak tűnik az egész, de nem hiszem, hogy sokat kéne vele foglalkozni. A művészettörténészek pedig nem hiszem, hogy magyarázatot tudnak adni arra, hogy az ilyen művek mit keresnek ott, ahol vannak.
2022 az Aranybulla nyolcszázadik évfordulójának éve lesz. Várható-e addig átfogó képzőművészeti ív Székesfehérváron?
Annyira azért ne fussunk előre, mert ennek az évnek sincs vége! Két-három évben gondolkozzunk! Gondolom, a múzeum munkatársai is közreműködők. Utóbbiban bizakodó vagyok. Azt hangsúlyozom, hogy én csak tanácsokat adok, amivel remélhetőleg ki lehet mozdítani a fehérvári művészetet a jelenlegi holtpontjából. A képtár eddigi munkáját jónak tartom, az egy-két időszaki kiállítás becsúszott hibáival együtt. A kiadványaik színvonalasak, akár a múzeumpedagógiai munkái. A raktáron olyan alkotások vannak, amelyekről az évtizedes port le kellene törölni, és megmutatni a közönségnek! A múzeumnak adott tanácsaimmal olyan művészeti filozófiát szeretnék kialakítani, amellyel elsősorban a közönség van megcélozva.
