Smohay András neves iparos család sarja. Tizenöt esztendeje szolgálja művészettörténészként az Egyházmegyei Múzeumot, amelynek tíz éve az első számú vezetője. A fiatal szakember sokat tett azért, hogy mára a múzeum az ország egyik leginkább megbecsült kiállítóhelye lehessen. Smohay András művészettörténészként és hittudósként olyan jövőképet vázolt fel, amely lehetővé teszi, hogy a Királyok Városa múltját teljes körűen megismerhessék a székesfehérvári polgárok és az idelátogatók.
Ön egy hírneves dinasztia leszármazottja. A híres kalaposüzlet, a mai Egyházmegyei Múzeum épületében működött évszázadokon át.
Az üknagypapám volt a tulajdonos, ahol a dédnagypapám is dolgozott. Úgy hozta az élet, hogy a nagypapám már sajnos nem árusíthatott ott, hiszen tizenkilenc esztendősen be kellett vonulnia a II. Világháborúba és a Don kanyarban találta magát. A történelem viharai nem engedték, nem tették lehetővé, hogy ez a családi dinasztia tovább működjön. Viccesen el szoktam azon gondolkodni, hogy most 2015-ben, én vajon hogyan árusítanék kalapokat. Tehát valóban, én egy régi iparos családból származom. Egyébként az üknagypapám a Ferencesektől bérelte azt az üzletet, melynek helyén ma én is dolgozom. Büszke vagyok rájuk.
Egy másik híres Smohayról is essék szó, Smohay János festőművész nevét viseli egy olyan országszerte ismert alapítvány, amely az egykori művész vagyonából támogatja a fiatal tehetségeket. Mennyire fontos ez az alapítvány a család számára?
Smohay János a dédapám testvére volt, aki egyébként szintén árusított a boltban. János bácsinak nem volt gyermeke és halála előtt a teljes vagyonát a székesfehérvári múzeumra hagyta. Végrendeletében leírta, hogy ebből a pénzösszegből egy alapítványt kell létrehozni, amelyet Kovács Péter Barnabás és Kovalovszky Márta művészettörténészek tettek meg, Fitz Jenő régész-professzor segítségével. Ez volt az első magándíj a szocializmusban Magyarországon. Ezt 1981-ben adták át először, amikor én születtem. A díjról még annyit érdemes tudni, hogy hála a szakembereknek ez az elismerés a mai napig olyan respektnek örvend a magyarországi művészek körében, amely vetekszik a Munkácsy-díj rangjával.
Emberöltőnyi távolság óta így van ez?
Ma már valamelyest halványult az értéke, de még mindig számon tartják rangos művészkörökben.
Nagycsaládban nőtt fel, négyen vannak testvérek, mind külön utat járnak. A Fiskális úton volt óvodás, a Zentaiban általános iskolás, vallásos család volt az öné, s ez bizony a rendszerváltoztatás előtti esztendőkben néha nehézségeket is okozhatott.
Abban az Öreghegyi környezetben nőttem fel, ahol például Fa Nándi is, s ahol a Szent Jupátot készítették. Nem voltam kisdobos, ami akkor különlegesnek számított. A mi családunkban öröklődött a katolikus vallás tisztelete, generációról-generációra adták tovább és emlékszem arra, hogy a szüleim nagyon komoly beszélgetést folytattak elsős koromban az osztályfőnökömmel, hogy miért nem leszek kisdobos, mert akkoriban már valamelyest enyhült a rendszer. Így aztán természetesen jártam hittanra és templomba is.
A Zentai iskola után Szobra került a Szent Imre Lazarista Gimnáziumba...
Kevesen tudják, hogy Sobieski János lengyel király tábori lelkésze alapította a lazarista rendet és a jelmondata is önmagáért beszél: „Az Úr elküldött engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek.”
Mit lehetett tanulni Szobon, egy egészen különleges rendszerű iskolában?
Ez az iskola az életre készített fel bennünket. Ez a gimnázium a lazarista rend kezelésében állt, ma is így működik a Duna parton, festői környezetben. Az iskolává lett kastélyt annak a Luczenbacher Érdi Jánosnak a családja építtette, aki a fehérvári királysírok feltárásában jeleskedett a XIX. században. Viszonylag egyszerű körülmények között éltünk a gimnáziumban, amely egyébként a kilencvenes évek közepén indult újra, minimális anyagi lehetőségekkel. Ugyanakkor amilyen kevés pénzből gazdálkodhattak, annál eltökéltebbek voltak a tanáraink. Sebestyén Majsa pap volt az, aki ezt megálmodta. Sok olyan osztálytársam volt, akik nehezebb körülmények közül érkeztek. Nehéz fizikai munkát is kellett végeznünk a kollégiumban, krumplis vermeket ástunk télire, mi rendeztük be az osztálytermeket és a hálótermeket, ennek ellenére kitűnő hangulat alakult ki a diákok között, egymásért dolgoztunk. Jól összekovácsolódott közösséggé váltunk, mindenki tudta, hogy gond esetén számíthat a társára.
Mikor jött el a pályaválasztás ideje?
Mindig érdekelt a történelem és a képzőművészet is. Az utóbbival viszonylag későn kezdtem el foglalkozni, nem volt egyértelmű, hogy képzőművész szeretnék-e lenne. Ebből a kétféle érdeklődésből alakult ki a művészettörténet, mint közös nevező. Ez a választás nem feltétlenül volt tudatos, de aztán mégis ebbe az irányba indultam el, így kerültem az ELTÉ-re.
Tudnunk kell, hogy párhuzamosan az ELTÉ-vel a Károli Gáspár Egyetemen is tanult, a hittudományi karon.
A hit dolgaival való ismerkedés, a kapcsolat a teológiával számomra gyermekkorom óta természetes volt. Ez azt jelenti, hogy ezt nem kényszerítették rám, önálló döntést hoztam. Szerettem volna mélyrehatóbban foglalkozni a teológiával. Szintén természetes volt, hogy mivel szeretem a művészetet és a történelmet, ahhoz, hogy megértsem azt, amivel magas szinten szeretnék foglalkozni, jelesül a XX. század művészete és a barokk művészet Székesfehérváron, ebben mélyülök el. Így kapcsoltam össze a vallástudományt és a művészettörténetet.
Szakdolgozata a Szemináriumi templomról szól. Hogyan lehet beleszeretni Maulbertsch művészetébe?
Magától értetődően törtek fel bennem az érzések Maulbertsch művészete iránt. Gyakran jártunk misére a Szemináriumi templomba és minden nap rácsodálkoztam képeire, egyre több kérdés merült fel bennem, amelyeknek szerettem volna utánajárni. Ennek hatására megismerkedtem a művész ikonográfiájával és így nagyon sok eddig megválaszolatlan kérdésre derült fény. Hogy minél többet tudjak róla, elindultam a székesfehérvári, budapesti és bécsi levéltárakba, hogy megfejtsem ezeket a nagyon izgalmas kérdéseket. Soha nem adtam fel, és még ma is úgy gondolom, hogy vannak bőségesen feltáratlan titkok életművében. Többek között szeretném megvizsgálni a fehérvári barokk templomok egymáshoz való viszonyát, mert nagyon érdekes dolog, hogy itt, városunkban 1768-ban fest Maulbertsch, ugyanebben az évben kezdődik a Székesegyház belső festése, amit, mint tudjuk a művész sógora festett és előtte egy esztendővel fejeződött be a Jezsuita templom sekrestyéjének építése, tehát a fehérvári barokk kiteljesedése nagymértékben köszönhető annak a kornak, amikor ő itt élt és alkotott. Hajt a kíváncsiság, hogy a fenti dátumok egybeesése jelent-e valami fontosat.
Megvan önben az ismeretlen titkok kutatása iránti szenvedély?
Szenvedély nélkül néha még a szorgalom és az elhivatottság is kevés. Az ember életében fontosak az inputok, a behatások. Ímmel-ámmal nem lehet csinálni semmit sem. Nekem még mindig megdobogtatja a szívemet egy-egy ismeretlen alkotás, műtárgy, szeretnék minél többet megtudni róluk, izgalmas kérdésekre keresem a választ. Ehhez a kutatás lendülete elengedhetetlen. Ezzel egyébként ki tudom kapcsolni a külvilágot, a mindennapi taposómalmot.
Huszonhárom esztendős volt, amikor az Egyházmegyei Múzeumba került. Ez 2004-ben volt és a Harmincadik születésnapján megkapta az igazgatói kinevezést, az országban az egyik legfiatalabbként. Mi történt a közbeeső hét esztendőben?
Nem hét szűk esztendő volt, az biztos. Nagyon izgalmas szakasza volt az életemnek. A Szent István Király Múzeumban voltam gyakorlaton. Szűcs Erzsébet és Ízinger Katalin voltak a mentoraim. Az volt a szándékom, hogy ott folytatom művészettörténészi pályámat. Aztán kaptam egy angliai ösztöndíjat és közben jött a hír, hogy létszámstop miatt visszatérésem után nem dolgozhatok a Múzeumban. Szerencsém volt, hiszen a múzeumi gyakorlat ideje alatt is jártam kutatni a Püspöki Levéltárba, ahol Mózessy Gergely segítsége nagyon sokat jelentett számomra, így tőle kérdeztem meg, nem keresnek-e művészettörténészt. Õ megkereste Spányi Antal megyéspüspök urat, aki azt mondta, örömmel lát. Ennek tizenegy éve. Az első pillanattól kezdve a munkatársuknak tekintettek mindketten, ezért tudunk zökkenőmentesen együtt dolgozni Székesfehérvár egyházmegyei kultúrájáért. Ez számomra egy nagyon érdekes kegyelmi állapot. Figyelve az országban zajló egyéb kulturális változásokat, nekem, nekik köszönhetően, megvan az a biztos hátterem, amely sok velem együtt pályakezdő kortársamnak nem adatott meg, önhibáján kívül.
Adott a folyamatos fejlődés lehetősége?
Igen és ezt nagyszerű dolognak tartom. Egyrészt az egyházban dolgozhatok egy olyan szervezetben, amely kétezer év óta létezik és töretlenül halad célja felé, ez adja a létbiztonságot; másrészt adott a megyéspüspök úr személye, aki segít és támogat elképzeléseim megvalósításában. Hogy megértsék az emberek, hogy ez miért fontos, tudnunk kell, hogy az Egyházmegyei Múzeum 1938-ban nyitotta meg kapuit, pontosan abban az esztendőben, amikor az Országgyűlés rendkívüli ülésén törvényben deklarálta Székesfehérvár királyi városi rangját.
Ez teremtette meg annak a lehetőségét, hogy a kommunista érában is tovább folytatódjon a kutató munka?
Ez a dátum fontos, hiszen ekkor alakult ki a múzeum törzsgyűjteménye, amit Kuti István kanonok rendszerezett, Svoly Lajos megyéspüspök jóváhagyásával. Volt azonban egy interregnum is, amikor Szilárdfi Zoltán atya - aki tulajdonképpen a folyamatosságot képviselte a múzeum történetében-, művészettörténészként, a Képzőművészeti Egyetem oktatójaként sajnos nem lehetett a múzeum igazgatója, politikai okok miatt. Ennek ellenére ő az a forrás, aki összeköt engem, akihez ma is bármikor fordulhatok kérdésekkel.
1998-ban amikor Takács Nándor megyéspüspök segítségével újra megnyílt a múzeum, Mózessy Gergely vezetésével, még nem volt önálló művészettörténész az intézményben, 2004-ben jöttem én, és azóta töretlen az intézmény fejlődése.
Mennyit kellett változnia a múzeum struktúrájának az elmúlt időszakban, s mennyit kellett változnia önnek?
2007-ben a Városház téri épület teljes felső szintjét megkaptuk. Ekkor nyitottuk meg a Szent Imre kiállítást, ami a múzeum addigi történetének legsikeresebb és legfontosabb kiállítása lett. Ez volt az a pont, amikor minden megváltozott, ugyanis azokat a magyarországi és a nyugat-európai példákat, amelyeket láttam magam előtt, elkezdhettük megvalósítani. Ez a közös szándék, amellyel egyetértett Püspök atya is, fontos volt, mert így találtuk meg azt a formanyelvet, azt a kifejezésmódot, amelyen keresztül, azokat a tartalmakat, amelyek 1938 óta itt voltak a múzeumban, úgy kommunikáljuk a ma emberének, hogy ezt ő megértse, s nemcsak, hogy megértse, hanem élményszerűen élje meg.
Tehát fontos, hogy ez a múzeum ne csak a hittel élőké, hanem valamennyi érdeklődő polgáré legyen?
Pontosan. Ez a törekvésünk, ahogy Püspök atya szokott fogalmazni, ez a múzeum minden jóérzésű emberé. Akiben akár egy szemernyi érdeklődés is van múltunk iránt, azok számára szeretnénk olyan ismereteket nyújtani, amelyekben elmélyülhetnek.
Akiben ennyi elhivatottság van, nem állhat meg egy pillanatra sem. Mit hozhat az Egyházmegyei Múzeum számára a jövő?
Az biztos, hogy továbbra is szeretnénk új utakat keresni, megtartva a régit. Fontos feladatunk, hogy élményszerű kommunikációval segítsük látogatóinkat. Ezzel is hozzájárulva a múlt megismeréséhez és olyan méltó, hosszú távú munkarendet dolgozzunk ki a műtárgyak sorsát illetően, hogy valóban XXI. századi módon tudjuk tárolni őket. Ez a cél, most úgy tűnik, az országban nekünk adatik meg. Ehhez talán meg vannak a források. Szeretnénk továbbra is élni a város adta kulturális lehetőségekkel, szeretnénk, ha nyitott kapukkal fogadhatnánk a múzeum kincsei iránt érdeklődőket, s tehetnénk ezt nyugodt lelkiismerettel.
