Szolgálni Istent, hazát - beszélgetés Jákob János dandártábornokkal, protestáns tábori püspökkel

 

 

Keresztény családban nevelkedtem, heten vagyunk testvérek. Szüleim is keresztény emberek. Egy olyan élő közösségben születtünk és nevelkedtünk fel, ahonnan magunkkal hoztuk az Istenbe vetett hitet. Valahogy a levegővel lett élő valóság számunkra az, hogy létezik a teremtőnk. Így nem volt nehéz mind a mai napig ezt az utat követni, mert olyan életet éltek a szüleink velünk együtt, és a közösség is, amelyben nevelkedtünk, ami mind a mai napig meghatározó számomra.

 

Valóban, ebben az évben felvételiztem a teológiára. Nehéz volt, mert már felnőtt, dolgozó ember voltam, amikor döntésre jutottam, hogy jelentkezem. Ez volt az az időpont, amikor elérkeztem addig, hogy készen álltam a feladatra. Ez a sorkatonai szolgálat után történt, és már huszonhat éves voltam. Érdekes, hogy miért ez az időpont jutott nekem osztályrészemül. Mint egy nagy család első fiúgyermeke, természetes volt, hogy mielőbb dolgozzak. Lakatosként végeztem Székesfehérváron 1979-ben, és a szakmámban kezdtem el dolgozni. Valahogy úgy neveltek bennünket, hogy az ember keresztyén emberként éljen. Nem kell, hogy feltétlenül lelkipásztor legyen, de higgyen Istenben és a közösségben. Végeztem a mindennapi feladataimat, és eszem ágában sem volt, hogy lelkipásztor legyek. Amikor bevonultam sorkatonának, történt valami, ami megváltoztatta az egész életemet. Pár hetes katona voltam, amikor egy szekrényszemlén megtalálták nálam a Bibliát. Ennek akkor nagy hercehurca lett a vége. Mi az, hogy az ember keresztyén? Mi az, hogy ilyen ósdi, régimódi nézeteket vall? Ez az egész elindított bennem egy gondolatsort: miért van az, hogy egy hadseregben probléma, ha valaki keresztyén? Hiszen ha egy ember az életét alárendelte az élő Istennek, ha számára szent a családja, szent a hazája, hol ütközik ez azzal a szemlélettel, amit a katona képvisel? Sok belső vívódás után arra jutottam, hogy elmegyek a katonák lelki gondozójának. Akkor még nem létezett tábori lelkészi szolgálat.

 

Amikor kiléptem a laktanya kapuján, az elhatározásom szilárd volt. Egy akadály azonban még előttem állt: nem volt érettségim. Beiratkoztam egy szakközépiskolába, 1988-ban érettségiztem, és egyenesen jelentkeztem a teológiára.

 

Látszólag nehéz feladat ezeket összeegyeztetni, ugyanakkor ezeknek egy vágányon kell haladniuk. Hiszen az ember az esküjét úgy teszi le az élő Isten és az emberek előtt, hogy katonák között végzi szolgálatát. Sokan feltették nekem azt a kérdést, hogy lelkipásztorként hogyan tudom a háború istenét szolgálni, mikor a békesség fejedelmének tettem fogadalmat, az ő lelkipásztora vagyok. Mindig az volt bennem, hogy aki így gondolkodik, az tévúton jár. Én nem a háború istenét szolgálom, hanem azoknak a lelki gondozója vagyok, akik egy ország, egy társadalom békéjének megőrzésére tettek fogadalmat.

 

1990-ben, amikor kezdtünk, még élt a sorkatonai rendszer. Magas volt az öngyilkosságok száma. Nagyon sok olyan fiatal volt, aki már nem akart katona lenni, nem volt benne elkötelezettség, nem akarta a hazáját szolgálni. Azt a sok feszültséget próbáltuk kezelni, ami akkor a katonákban felgyülemlett. Nagyon nagy elvárás volt, hogy az ország érdekében ezt mihamarabb megoldjuk. Nagy szerepe volt a tábori lelkészi szolgálatnak abban, hogy szinte nullára csökkent az öngyilkosságok száma. Természetesen a feladatunk ennél sokrétűbb volt. Tábori lelkészként olyan környezetben dolgoztam, ami zárt objektum volt, a katonák havonta egyszer-kétszer mehettek haza. Az állományt bent le kellett kötni, foglalkozni kellett velük. A vallásgyakorlat sem volt megszokott a hadseregben. Lelkigyakorlatokat, erkölcsi előadásokat szerveztünk, és számtalan olyan beszélgetést kezdeményeztünk, amely a mindennapi élet feszültségeit segítette feloldani. Megtapasztaltam, hogy családon belül olyan alapvető kérdéseket nem tárgyalnak meg az emberek, amik az élet fontos velejárói. Ilyen a férfi-nő kapcsolat, az apaság, a tisztelet, a szeretet, egy-egy nehéz probléma megoldásának lehetőségei. Ezek a Bibliaórák, beszélgetések tulajdonképpen önjárók voltak, mert nagyon sok olyan kérdés volt bennük, amelyekre kis segítséggel ők maguk is tudták a választ.

 

 

Pont ez a lelki út az, ami érdekessé teszi a lelkipásztori szolgálatot, hiszen nincsenek receptek, minden ember más. Más a lelkisége, más, amit magával hozott belső értékként, ezért minden ember problémáját másként kell megközelíteni. Ez nagy kihívás, de ez a szépsége is ennek a szolgálatnak: az ember csendességben együtt van velük. Közös az örömünk, és elégedettség van a szívünkben, ha egy-egy emberrel tovább tudunk lépni a következő lépcsőfokra.

 

 

Nagyon sok esetben találkozik. Azt gondolom, hogy olyan országban élünk, ahol azok az értékrendek, amelyek számomra nagyon fontosak, adoptálhatók a rendszerben is. Azt gondoltam, amikor elindultam a pályán, hogy rengeteg a szolgálattal összefüggő probléma vár rám, de ez a legkevesebb. Belső feszültség persze létezik, de leggyakrabban a magánélettel kapcsolatos gondok megoldása teszi ki a munkánkat. Az elmúlt időszakban nagyon sokan kerültek rosszabb helyzetbe, például a devizaadósság miatt. Még többen vannak, akik a házasságban és a házasságon kívüli kapcsolataikban nem találják meg örömüket, és ezt nagyon nehezen kezelik. Ezekre a gondokra többnyire felszínes megoldásokat találnak, s nekünk ebben kell segítenünk. Nem hittem volna, hogy férfiemberek ilyen őszintén tudnak beszélni ezekről a súlyos lelki dolgokról. Örömteli, hogy a törekvés, a jobbító szándék megvan bennük.

 

 

Nem látok ebben ellentmondást. Sőt. Ha valaki esküt tesz az élő Isten előtt és valóban keresztyén emberként él, akkor mindaz, ami a Bibliában le van írva, támogatja a szolgálatot, amit vállalt. A Jézus Krisztusba vetett bizalom inkább megerősít abban, hogy felelős vagyok valamiért. A felelősségem az, hogy megvédjem a kisebb és tágabb közösségemet.

 

Nagy meglepetés volt számomra, annál is inkább, mert más irányú terveim voltak. Az akkori miniszter, Hende Csaba döntött úgy, hogy kinevez püspöknek. Azért volt meglepetés, mert bár úgy érzem, hogy addig is mindent megtettem a szolgálatért, ahhoz, hogy az ember püspök legyen, számos dologban meg kell változnia. A püspök felelőssége más felelősség, hiszen itt a munkatársaim feladatainak koordinálása vár rám, itthon és külföldön, a misszióinkban is. Ha az ember nem vigyáz, pont attól szakad el, amiért a lelkészi szolgálatot vállalta. Távolabb kerül az együttgondolkodástól. Ez a feladatkör hajlamosít arra, hogy kiemelje az embert ebből a körből, és egy másik szinten mozgassa.

 

 

Külföldön a pszichés terheltsége más lesz a katonának. Mindenkinek, beleértve a lelkészt is. Az ember több száz, több ezer kilométerre van az otthonától, egy olyan idegen környezetben, ahol minden olyan szálat levágnak róla, amivel érintkezhet az itthoniakkal – kivéve az internetet és a telefont. Ott az ember – látva azt a miliőt, ami körülveszi, háborút, nyomorúságot, vért, sebesültet, robbantásokat, veszélyhelyzetet – minden pillanatot másként él meg. Ez a helyzet elviszi néha oda, ahova békeidőben soha nem jut el: igazából megismerheti önmagát.

 

 

Ez a mondat nekem nagyon fontos. Azért is mondom el mindenütt, mert hiszem, hogy mennyei Atyánk mindenható hatalma van akkora nagy, hogy minden helyzetben békességet adhat. Ha nem hinném és nem hirdetném ezt, akkor rossz szolgája lennék. De hiszem és vallom, és ezzel is erősítem azokat a katonákat, akik ott vannak. Hiszen amikor halálközeli helyzetben van az ember, és nagyon közel érzi magához a kasza suhogását, sok minden átértékelődik benne. Ezek az állapotok nagyon át tudják formálni a lelket, és olyan félelmeket tudnak generálni, amiket másutt nem él meg.

 

 

Igen, ez gyakran megtörténik. Az ember, amikor érzi, hogy nincs már semmilyen hátország mögötte, nincs, amibe kapaszkodjon, abban az élethelyzetben csak arra támaszkodhat, amit nem lát. A fegyverei, a képességei, a védettsége véges, De mégis csak kell valami, ami biztonságot ad. Ezt – bármilyen jól felkészült egy katona – akkor érzi, ha hisz önmagában, a parancsnokaiban, társaiban, felkészültségében, s hisz Istenben.

 

 

Nagyon sokan megkérdezték tőlem, hogyan kell értelmezni a negyedik parancsolatot. Az eredeti héber ige azt jelenti, ne gyilkolj önszántadból, élvezetből. De ennek az igének a hirdetéséből kimarad a katonaság és a gyilkosság, öngyilkosság, kivégzés, hóhér általi gyilkosság kérdése. Ott egy másik igének kellene szerepelni, hogyha ezt bele szeretnénk érteni. Ha egy katona életet olt ki, ő azt nem önszántából teszi, nem személyes bosszúból, hanem egy érdekcsoport, egy társadalom, egy nemzet érdekében. Parancsra teszi, hogy országának a vagyoni javait megvédje, a békéjét megvédje és ennek a köznek az érdekében cselekszik. Nyilván ez is gyilkosság, mert minden élet kioltása az. De más megítélés alá esik, mert felmentetik. Ez olyan, mint mikor a hivatásos hóhér elvégzi a kivégzést. Utána őt is elítélik, de egyben fel is mentik. A katona szolgálata is ilyen: felmentődik, s majd az Úristen elszámol a lelkünkkel. Egyébként azt tartom, sokan elfelejtik a mondást, hogy vért vérért. A dolog ott kezdődik, hogy a katona, amikor fogadalmat tesz, felajánlja az ő vérét. A legszentebb dolgot, az életét, amiből csak egy van. Amikor pedig elmegy, hogy megvédje a rábízott javakat, a hazáját, a békét, akkor ő ezt teszi kockára. Tehát van két serpenyő, amely kiegyenlíti egymást.

 

Az a plusz, ami belőlem fakad és az az elkötelezettség, amit a honvédség iránt érzek, természetes. Szeretem a katonáimat, a hazámat, a családomat, szeretem mindazt, aki ezzel érintkezik és hozzátesz valamit. Ez minden embernek a belső kincse kell legyen, hogy amihez hozzá tudok tenni valamit, ahhoz hozzáteszek. A legfontosabb, hogy ezt önzetlenül tegyem. Hiszek abban, hogy az első számú elöljáróm az Isten, aki kijelöli azt az utat, amit követnem kell. Egy biztos: szeretném tovább szolgálni ezt az ügyet hivatásosan és önkéntesen is, mert nagyon fontosnak tartom a honvédelem ügyét. Ha az Isten éltet és erőt ad, ebben a beosztásban teszem a dolgom, amíg a bizalmat élvezem.