A káposztafőzelék, vagy népies nevén pulutyka nem egy flancolós étel. Nincsenek benne különleges, kimondhatatlan nevű hozzávalók. Mégis a maga egyszerűségében lenyűgöző, ahogy a krumpli, a hagyma no meg persze a káposzta ízben és állagban egymásra talál. Ez még inkább igaz, ha egy olyan rutinos háziasszony készíti, mint Simon Antalné Zsuzsika néni, aki Fehérvárcsurgón, a pulutykás faluban volt kisgyerek.
A kis konyhában Zsuzsika – ahogy a férje hívja – mindent előkészített. Külön kis tálban sorakoznak a hagymák, a krumplik, mellette meg a fűszerek. Egyszerűbb úgy hétköznap ebédet gyártani, ha minden kézre áll.
A káposzta platóni ideája
„Mindjárt hozom a káposztát! Addig figyelj a kutyára, mert úgy hallom, mintha sírna az ablak alatt!” – jegyezte meg halkan az asszony a konyhaajtóban kávézó férjének. A káposztafej pillanatokon belül az asztalra került, Zsuzsika néni hozta a nagy kést, majd pár perc alatt válogatta és kockára vágta. A húsosabb, eresebb levelek a csurgói szokás szerint egy külön, szemetesnek kijelölt tálba kerültek. Az ok egyszerű: az egyforma vastagságú, nagyságú levelek körülbelül ugyanannyi idő alatt főnek meg.
„Ez egy szép fej káposzta. Egészen tömött és kemény. Kicsit hasonlít arra a fajtára, amit annak idején Csurgón termesztettek, ami annyira jóféle volt, hogy a magjait még a külföldiek is keresték. Arról nem beszélve, hogy sok család ebből élt: kocsira vagy lovasszekérre rakták a káposztát, és vitték be a piacra. Akkoriban azt mondták ilyenkor: na, megjöttek a pulutykások!" – nosztalgiázott Zsuzsika, mire közbevágott a férje, aki szintén csurgói származású: „A mostani víztároló helyén voltak nagyjából a káposztaföldek. Minden csurgói gazda foglalkozott káposztával, ki kisebb, ki nagyobb területen. Ahogy örököltek, jobbról-balról. A mi földünk mellett futott egy kis ér, abból öntöztünk. A káposztához sok állott víz kellett. A kemény víz az nem volt jó, mert a gyökerek nehezebben veszik fel a tápanyagokat.”
Marhapörkölttel még jobb!
Közben Zsuzsika megette a torzsát – ez is csurgói szokás – közben pedig serényen elkezdte vágni a hagymát. A napi rutin és a több évtizedes gyakorlat benne volt az ujjaiban. A férje emlékei szerint felesége kislányként „odabújt a konyhába, ha segítségre volt szükség.” Még csak hívni sem kellett, így az édesanyja mellett szívta magába azokat az apró fortélyokat, amiket sokszor kifelejtenek a mostanában írt szakácskönyvekből. Később, az első szárnypróbálgatásainál, ha egy kicsit megszaladt a só, akkor a szokásoknak megfelelően egyszerűen felhígította az egészet vízzel. Vagy csak egyszerűen örülhettek az állatok.
Hozzávalók (négy személyre): egy fej káposzta (kb. egy kiló), négy gerezd fokhagyma, öt deka vöröshagyma, harminc deka burgonya, egy mokkáskanál egész kömény, két evőkanál liszt, egy késhegynyi szerecsendió, egy csipet pirospaprika, ízlés szerint só, ízlés szerint bors, egy pici olaj a rántáshoz
„A legfontosabb, amit nem szabad elfejteni, hogy disznóöléskor mindig készítettünk töltött káposztát. Kihagytunk egy darabot a kolbászhúsból, abból lett a gombóc. Na, az volt az igazi! Főleg két-három naposan. Annyi kellett, hogy összeérjenek az ízek. Még a sógor is átjött a szomszéd faluból, hogy megkóstolhassa!” – mesélte izgatottan Antal bácsi, aki szerint a pulutyka egy kis marhapörkölttel a legjobb, de böjti időszakban pirospaprikás tojással is meg lehet enni.
Lakodalom van a mi utcánkban…
Közben Zsuzsika néni leforrázta a káposztát. A vizet félretette főzővíznek, hogy a pulutykának jobb legyen az íze. A kis káposztakockákat ezután beletette egy fazékba némi vöröshagyma, só illetve a nélkülözhetetlen bors társaságában. Amíg rotyogott a fazékban az ebédnek való, addig a gyakorlott nagymama a fokhagymával együtt összevágta vöröshagymát. Az aromák felszabadultak: a csípős hagymaillat keveredett a lágy köménnyel, és betöltötték a kicsinyke konyhát.
Közben Zsuzsika megpucolta és felkockázta a burgonyát is, Antal pedig a fiókból előkereste a fényképalbumot. A képeken megelevenedett az ötvenhárom évvel ezelőtti esküvőjük: „Az egyik falubeli öreglegény lakodalmán kerültünk közel egymáshoz. A bál után már én kísértem haza. Együtt jártunk. Néha a mamának nem tetszett, hogy a Zsuzsika későn ért haza, mert télen a nagy hó miatt megvártuk a buszt. Így aztán szépen eljegyeztem, és egy év után megtartottuk az esküvőt is.”
A lakodalmukat a faluban tartották. Mivel tél volt, nem sátorban, hanem a házban ünnepeltek. Az asztal szinte roskadozott a sok finomságtól. A család az esküvő előtt levágott jó néhány tyúkot, meg disznót is, hogy legyen miből főzni. A menüt az asszonyok a szomszédokkal és a rokonsággal együtt készítették el, de a násznép sem érkezett üres kézzel. A vendégek zserbót, kalácsot vagy éppenséggel hájas tésztát hoztak a lakodalomba. És természetesen némi pénzt is dobtak a tálba, hogy ezzel is segítsék a fiatalokat.
Szerelem ötven év után is
Antal bácsi ekkor derűs huncutsággal pillantott a feleségére. Zsuzsika néni lányosan visszamosolygott, majd megállapította: lassan készen van a pulutyka, ezért beledobja a krumplit is. A rántáshoz elővette a kisebbik edényt. A lisztet közepesre pirította, és folyamatos kevergetés közben tette bele a főzelékbe. A férje még mindig az esküvői fotókat nézte, ahonnan a nagy, kackiás bajszú néhai családtagok pálinkával vagy borral a kezükben mosolyogtak vissza. Az asszony terített, a másik kezével meg a tükörtojást sütötte jó forró olajban. A következő pillanatban már szedte is ki a tányérba az ételt, és egy gyors mozdulattal a tetejére csúsztatta a piros paprikás tojást. Antal bácsi nem szólt. Csak letette az albumot, majd rápillantott a feleségére olyan pajkossággal és olyan szeretettel, mintha akkor látta volna életében először.
Magyaralmáson tormát termesztettek, így ők lett a tormások. Sárkeresztesen tejtermékeket készítettek, őket nevezték savósoknak.
