Csoda a Vörösmarty Színházban, avagy Beatles.hu, a négy gombafejű öröksége

Emlékszel, emlékszik kedves olvasó? Azokra a feledhetetlen, izgalmas, mozgalmas hol volt, hol hatvanas évek elejére, közepére, végére? Amikor berobbant a világba az újfajta ifjúsági kultúra, amikor a fiataloknak elege lett szüleik mézédes(?) operett világából, amikor nemcsak a lányoknak nőtt hosszúra a haja, amikor más lett a zene, a mozi, a színház. Elvis Presley csípőforgató fergetegét, a rock and roll eszeveszetten pörgő ritmusát az óra körül egy új, fura zenei világ váltotta, a beat. Nagyot ütött, annyi szent! Ott volt az ifjaknak Woodstock, a szerek, a zene, ja, és a tudat is kábított, hej, de más volt az akkor! Száguldottak a Szelíd motorosok, Allen Ginsberg a betűk segítségével üvöltött, lány a fiúval, fiú a lánnyal járta a maga (ország)útját, vallotta átszellemülten, hogy „szeretkezz, ne háborúzz!” Csuda világ volt, csuda volt abban élni, lázadni, kitörni, megfelelni, lehiggadni.

És ott volt mindennek a közepében a négy gombafejű! John, George, Paul, Ringo, akik zenéjükkel elképesztették, maguk alá gyűrték az egész világot. Ő szeret téged (She loves you), te szereted őt, mindenki szeret mindenkit yeah, yeah! Képnaptárok sokasága lepte el a világot, azokon ott volt a Beatles, a Stones, a Doors és valamennyi imádott zenekar, zenész fotója. Naná, hogy rögtön megjelent a business is, megérezve a pénz szagát. De vették az imádatok tárgyát hordozó képeket, hiszen új szentek születtek, azok a naptárfotók jelentették sokaknak az oltárképet. A Beatles 10 évig uralkodott, aztán feloszlott, de amikor eldördült Mark David Chapman kezében a pisztoly, meghalt Lennon, végérvényesen odalett a „Lesz még Beatles!” gondolat halvány reménye.

És Lennon halálával kezdődött a Vörösmarty Színház előadása. Fergeteges két és fél órával, fergeteges zenés ámokfutással, Kováts Gergely Csanád, a „Beatles Lelke” remek koreográfiáival. Minden olyan volt, mintha akkor és ott a nézőtéren lévők is jelen lettek volna a '60-as évek történelmet író mindennapjaiban. A kimaszkírozott pantomimember, aki szinte végig „élt” a darabban, igaz, meg sem szólalt, de mégis olyan volt, mint a Kabaré című korszakos filmben a Konferanszié, mintegy jelezve, hogy bár nagyon is elgondolkoztató a történet, amit láttunk, de tessék mégis vidámnak maradni, könnyen venni a nagyon is komolyat. Mint ahogy a négy gombafejű is könnyedén vette az életet, igen (yeah). A dalok sorjáztak, szimfonikus zenekarral, mégis korhű hangszereléssel, a színészek, játszók énekével, másként, mai módon eljátszva, de mégis megőrizve az eredetit. A befejezés, az „All you need is love” című örökzöld összefoglalta az estét, a ráadás Hey Jude című dal olaj volt a tűzre, folyamatosan álltak fel a nézők a székekről, és vastaps közepette együtt dalolta mindenki a refrént.

Az évek kereke sebesen pörög, már másik évezredben, évszázadban élünk. Hendrix sem szól már elhallgatott, a Joplin blues is megfakult, Jim Morrison mögött is becsukódtak az ajtók. Hol volt, hol nem, de volt. És ma is van, hiszen annak a kornak a zenéje jelentette, jelenti a korábbi és a mostani zene alapjait. Bernstein azt mondta a Beatlesről, hogy ők a hatvanas évek Schubertjei, de eljő majd az idő, amikor a XXX. században azt mondja a zenét tudó ember egy együttesre, hogy ők az új század Beattle-jei. A színházból kijövet végül mit lehetett mondani, gondolni?

We love you, YEAH, YEAH!